Lépéskönyv - 5. Lépés:
"Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársunknak hibáink valódi természetét."
(részlet) - I.

Mind a Tizenkét A.A.-Lépés azt kívánja, hogy természetes kívánságaink ellen cselekedjünk... valamennyi lelohasztja túltengő énünket. Minthogy felfuvalkodott énünk lelohasztásáról van szó, talán ez a Lépés az, amelyet a legnehezebb megtenni. Viszont a tartós józansághoz és a lelki békességhez ez a Lépés a legszükségesebb.

Az A.A. tapasztalata arra tanít bennünket, hogy magunkra hagyatva nem élhetünk nyomasztó gondjainkkal és az azokat bokrosító jellemhibáinkkal. Ha a Negyedik Lépés fényszórójával átpásztáztuk pályafutásunkat, életünk azon eseményei, amelyekre legszívesebben vissza sem emlékezünk, élesen kidomborítva bukkannak fel. Ha rájöttünk, hogy helytelen gondolkodásunk és cselekedeteink mennyit ártottak nekünk és másoknak, akkor egyre sürgetőbb lesz az igény, hogy a múlt kínzó kísértéseivel szakítsunk. Valakivel beszélnünk kell róluk.

[12 Lépés és 12 Hagyomány, 56. old.]

Lépéskönyv - 5. Lépés
(részlet) - II.

Ettől annyira félünk és viszolygunk, hogy sokan megpróbáljuk ezt a Lépést kihagyni. Könnyebb megoldást keresünk - rendszerint abban a felszínesen elhanyagolt és kevésbé fájdalmas vallomásban, hogy iszákos korunkban bizony borzasztó alakok voltunk. Ráadásul még megtoldjuk ittas viselkedésünk olyan mozzanatainak leírásával, amelyeket barátaink úgyis untig ismernek.

Igazán gyötrő emlékeinkről azonban szót sem ejtünk. Ezeket és más megalázó emlékeket jobb, ha megtartjuk magunknak - így okoskodunk. Maradjanak meg a mi titkunknak. Soha senki ne tudjon róluk. Reméljük, hogy magunkkal visszük őket a sírba.
Ha viszont az A.A. tapasztalatának van valamelyes jelentősége számunkra, hallgatásunk nemcsak balga, de veszedelmes is. Kevés olyan kótyagos magatartás van, amelyből több baj származna, mint a titoktartásból az Ötödik Lépés kapcsán. Egyesek egyáltalán nem maradnak józanok, mások vissza-visszaesnek az ivásba, amíg igazi nagytakarítást nem rendeznek. Már régi A.A.-tagok is, akik évek óta józanok, drágán fizetnek, ha ebből a Lépésből lecsalnak. Később el is mondják, hogyan hurcolták terhüket egyedül, hogyan szenvedtek ingerlékenységtől, aggodalomtól, lelkifurdalástól és levertségtől. Megkönnyebülés után kutatva, még legjobb barátaikat is olyan jellemhibákkal vádolták, amelyeket maguk is rejtegetni próbáltak. Útóbb ébredtek rá, hogy mások vétkeinek megvallása nem szolgál megkönnyebbülésükre. Kinek-kinek a maga hibáit kell megvallania.

[12 Lépés és 12 Hagyomány, 56-57. old.]

Lépéskönyv - 5. Lépés
(részlet) - III.

Hibáink beismerése más személy előtt, ősrégi gyakorlat. Minden kor szentesítette, és az igazán lelki és vallásos emberekre jellemző. Manapság már nemcsak a vallás az egyedüli szószólója ennek az üdvös elvnek. Pszichiáterek és pszichológusok úgy látják, hogy minden ember mélyen gyökerező igénye, hogy magába tekintsen, személyisége fogyatkozásait megismerje és azokat egy megértő, bizalomra érdemes személlyel megvitassa. Az alkoholisták számára az A.A. még tovább megy. Legtöbben azt valljuk, hogy hibáinknak egy más személy előtt való feltárása nélkül nem maradhatunk józanok. Nyilvánvalónak látszik, hogy az isteni kegyelem nem söpörheti ki belőlünk az ivás megszállottságát mindaddig, amíg nem vagyunk erre hajlandók.

[12 Lépés és 12 Hagyomány, 57-58. old.]

Lépéskönyv - 5. Lépés
(részlet) - IV.

Mit várhatunk az Ötödik Lépéstől? Először is azt, hogy elszigeteltségünk nyomasztó érzésétől, amelyben eddig éltünk, megszabadulunk. Szinte minden alkoholistát gyötör a magányosság. Még mielőtt az ivásba menekültünk, és az emberek kezdtek lerázni minket, csaknem mindannyian úgy éreztük, hogy igazában senkihez sem tartozunk. Vagy félénkek voltunk és nem mertünk másokhoz közel kerülni, vagy hangoskodó jópofaként figyelemre és barátságra éheztünk, amit soha nem nyertünk el - legalábbis így éreztük. Mindig ott volt valami titokzatos korlát, amelyet sem áthidalni, sem megérteni nem tudtunk. Mintha olyan színészek lettünk volna, akik a színpadon döbbennek rá, hogy szerepük egyetlen sorára sem emlékeznek.
Ezért szerettük annyira az alkoholt. Részegen legalább rögtönözhettünk. De aztán bumeráng lett a boristenből is - leütött és félelmetes magányba taszított minket.
Amikor eljutottunk az A.A.-ba és életünkben először kerültünk olyan társaságba, ahol - úgy látszott - megértenek minket, a valahová tartozás érzése hihetetlenül felvillanyozott. Úgy éreztük, az elszigeteltség problémája megoldódott. Utóbb azonban ráébredtünk, hogy hiába van társaság körülöttünk, még mindig az elkülönültség aggasztó fájdalmától szenvedünk. Amíg teljes nyíltsággal nem beszéltünk vívódásainkról, és nem hallgattuk végig ugyanezt másoktól, nem leltük helyünket. Az Ötödik Lépés volt a válasz. Emberekkel és Istennel való igaz kapcsolatunk kezdete volt.

Ez az életadó Lépés volt az az eszköz, amelynek révén érezni kezdtük, hogy megbocsátásra találhatunk, bármennyit is vétettünk gondolatainkban vagy cselekedeteinkben. Gyakran éppen akkor éreztük, hogy képesek vagyunk másoknak megbocsátani - bármennyire is sértve éreztük magunkat -, amikor a szponzorral vagy lelki vezetővel ezen a Lépésen dolgoztunk. Erkölcsi számvetésünk meggyőzött arról, hogy kívánatos a mindenre kiterjedő megbocsátás. Mégis, csak akkor jutott el zsigereinkhez is annak megismerése, hogy megbocsátást nyerhetünk és adhatunk is, amikor megbírkóztunk ezzel a Lépéssel.

[12 Lépés és 12 Hagyomány, 58-59. old.]

Lépéskönyv - 5. Lépés
(részlet) - V.

Fogyatékosságaink megvallásának másik gyümölcse az alázat - egy gyakran félreértett fogalom. Akik valamelyest előrehaladtak az A.A.-ban, azoknak az alázat annak felismerését jelenti, hogy kik és mik vagyunk. Ezt követi az őszinte kísérlet, hogy azzá váljunk, amivé válhatunk. Alázatra való törekvésünk első lépése tehát fogyatékosságaink világos felismerése. Egy hibát sem lehet korrigálni addig, amíg mibenlétét nem tisztáztuk. De többet kell tenni, mint csupán meglátni. Saját magunk tárgyilagos szemlélete, amire a Negyedik Lépésben tettünk szert, csak szemlélet volt. Mindnyájan láttuk, hogy híjával vagyunk a tisztességnek és türelemnek, hogy időről időre vagy önsajnálat vagy pöffeszkedés vesz erőt rajtunk. Bár ez elég megalázó volt, nem jelentette feltétlenül azt, hogy az alázatra is szert tettünk. Fogyatékosságaink megmaradtak, ha fel is ismertük őket. Valamit tennünk kellett ellenük. Hamarosan arra is rájöttünk, hogy csak óhajtozással vagy a magunk akaratára hagyatkozással nem tudunk tőlük megszabadulni. [...]

Így aztán világossá vált, hogy a csupán egyedül végzett önvizsgálat és az abból fakadó hibabeismerés egymagában nem elég. Ahhoz, hogy biztosak legyünk abban, hogy nemcsak felismertük, de be is ismertük az igazságot önmagunkról, Isten és egy másik ember segítsége szükséges. Csak akkor indulhatunk el az egyenes gondolkodás, szilárd becsületesség és hamisítatlan alázat útján, ha beszélünk önmagunkról, semmit sem titkolunk el, készek vagyunk elfogadni tanácsot és irányítást.

[12 Lépés és 12 Hagyomány, 59-60. old.]

Lépéskönyv - 5. Lépés
(részlet) - VI.

Ebben a fázisban, amidőn Istennel való viszonyunkat magunk akarjuk rendezni, még két nehézséggel kell számolnunk. Bár először megszeppenünk, hogy Isten minden dolgunk tudója, később könnyen napirendre térünk fölötte. Isten szemébe nézni mégsem olyan kínos, mint egy embertársunkéba. Amíg aztán neki nem látunk és régi titkainkat fennhangon fel nem fedjük, nagytakarítási szándékunk csak elmélet marad. Ha becsületesek vagyunk valaki mással, akkor biztos, hogy azok leszünk magunkkal és Istennel szemben is.

A másik nehézség: amit egyedül végzünk, azt eltorzíthatja a kimagyarázkodás és a puszta óhajtozás. A más személy előtt való feltárásnak az a haszna, hogy nyomban hallhatjuk az ő megjegyzéseit, tanácsait és nem lehet kételyünk afelől, hogy mit javasol. Lelki dolgokban veszélyes egyedül botorkálni. Hányszor hallottuk, hogy jó szándékú emberek Isten útmutatására hivatkoztak, amikor tévedésük nyilvánvaló volt. Tapasztalat és alázat hiányában becsapták magukat és a legcégéresebb badarságokat látták igazolva azon az alapon, hogy azokat Isten nyilatkoztatta ki.

Tudott tény az is, hogy a lelkiekben járatos emberek szinte mindig kikérik barátaik vagy lelki tanácsadóik véleményét Isteni sugallatokról. Éppen ezért az újonc ne kockáztasson, nehogy ostoba vagy éppen tragikus baklövéseket kövessen el. Igaz, mások megjegyzése vagy tanácsa egyáltalán nem csalhatatlan, de valószínűleg pontosabb, mint egy közvetlen "sugallat". Különösen, ha egy felsőbb Hatalommal való kapcsolat megteremtésében tapasztalatlanok vagyunk.

[12 Lépés és 12 Hagyomány, 61. old.]

Lépéskönyv - 5. Lépés
(részlet) - VII.

A következő probléma: hogyan találjuk meg azt a személyt, akibe bizalmunkat helyezzük? Itt ajánlatos nagyon óvatosnak lenni. Emlékezzünk arra, hogy a megfontoltság magasan áll az erények skáláján. Talán szükséges lesz feltárni olyan tényeket magunkról, amikről másoknak nem kell tudniuk. Ezért olyannal beszéljünk, aki tapasztalt, aki nemcsak absztinens, hanem más komoly nehézségek felett is úrrá lett. Talán éppen olyan nehézségeken, mint a magunké. Ez a személy lehet szponzorunk, de nem szükségképpen. Ha benne való bizalmunk erős, és mind vérmérséklete, mind gondjai a mienkhez hasonlóak, a választás szerencsés lesz. Emellett az az előnye, hogy valamelyest ismer minket.

Vele való kapcsolatunk lehet olyan is, hogy történetünknek inkább csak egy részét kívánjuk előtte felfedni. Ha ez a helyzet, akkor így tegyünk. Elvégre a lehető legsürgősebben el kell kezdeni a dolgot. Úgy is történhet, hogy mást választunk a nehezebb és mélyrehatóbb vallomásokra. Ez a személy lehet A.A.-n kívüli is - például lelkész vagy orvos. Némelyikünk számára a vadidegen a legjobb!

[12 Lépés és 12 Hagyomány, 62. old.]

Lépéskönyv - 5. Lépés
(részlet) - VIII.

Az igazi próbatétel az, hogy mennyire vagyunk hajlandók megnyílni és mennyire bízunk abban, akivel életünk első lelkiismeretes önértékelését megosztjuk. Még ha meg is találjuk ezt a személyt, gyakran komoly elszántság kell ahhoz, hogy megkérjük. Senki sem mondhatja, hogy nem kell akaraterő az A.A.-programhoz. Íme egy eset, amely minden rendelkezésünkre álló akaraterőnket igénybe veszi. Szerencsére nagyon valószínű, hogy kellemes meglepetésben lesz részünk. Amint szándékunkat megmagyaráztuk, és a bizalmunkat élvező személy belátja, hogy tanácsaival mekkorát lendíthet sorsunkon, a beszélgetés nekiindul és egy idő múlva lelkessé válik. Előbb-utóbb a hallgató fél is elmond egyet-mást önmagáról, ami helyzetünket még jobban megkönnyíti. És ha igazán semmit sem hallgatunk el, megkönnyebbülésünk nőttön nő.

Hosszú éveken át lefojtott érzéseink kiszabadulnak börtönükből, és - napvilágra kerülve - csodálatosan eltűnnek. Amint fájdalmunk csillapodik, a gyógyulás csöndje száll belénk. Amikor végül alázat és lelki béke párosul bennünk, még egy fontos változás történhet. Az A.A. akárhány tagja a megmondhatója - még ha kételkedő vagy istentagadó volt is azelőtt -, hogy az Ötödik Lépés kapcsán érezte először Isten jelenlétét. De hívők is úgy tapasztalhatták, hogy ilyen közelségbe Istennel még soha nem jutottak.

Az Istennel és emberrel való egység érzése, a lélek elszigeteltségéből való kitörés - bűntudatunk borzalmas súlyának becsületes feltárása révén - olyan fennsíkra vezet minket, ahol előkészülhetünk a következő Lépésekre a teljes értékű, gazdag józanság felé.

[12 Lépés és 12 Hagyomány, 63. old.]