Csaba 12 Lépése röviden

[root]

1.1.    Elhittem, hogy Isten megszabadíthat mindattól, amit kifogásolhatónak ismertem el.

"Készen állunk-e immár arra, hogy Isten megszabadítson bennünket mindattól, amit kifogásolhatónak ismertünk el?" - kérdezi a Nagykönyv a 6. lépés kapcsán. Ennek a megválaszolásához részekre szedtem a kérdést:

1.    Felismerem-e a kifogásolhatót? – Ez a 4. lépés tárgya. Hibáim leltározása során próbáltam felismerni a kifogásolható elemeket viselkedésemben, beszédemben, érzelmeimben, gondolataimban, gondolkodásmódomban.

2.    Elismerem-e hibáimat? – Ez volt az 5. lépés: Elismertem, beismertem hibáim valódi természetét (én-központú gondolkodásmódomat) Istennek, magamnak és egy embertársamnak.

3.    Ragaszkodom-e hibáimhoz vagy készen állok az elengedésre? – Ez maga a 6. lépés.

4.    Tudok-e Istenre hagyatkozni az elengedésben? – Ez lesz a 7. lépés.
Ahhoz, hogy a 7. lépést meg tudjam tenni, és tudjak Istenre hagyatkozni hibáim elengedésében, a 6. lépésben el kell jutnom a hit egy új szintjére. Hinnem kell abban, hogy Isten bármelyik jellemhibámtól meg tud szabadítani. A 12 Lépés és 12 Hagyomány könyv a 64. oldalon egyértelmű segítséget nyújtott számomra e kérdésben:

"Természetesen arra a gyakran vitatott kérdésre, hogy Isten képes-e – és bizonyos körülmények között fog-e – minket jellemhibáinktól megszabadítani, szinte minden A.A.-tag habozás nélkül igennel válaszol. Számunkra ez egyáltalán nem elmélet, hanem életünk egyik legjelentősebb ténye, amelynek igazolása általában így hangzik:

Vesztettem, mi tagadás. Akaraterőm tehetetlen volt az alkohollal szemben. Se környezetváltozás, se a család próbálkozása, se a barátok, orvosok, lelkészek igyekezete nem használt. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni az ivást, és úgy látszott, minden emberi segítség hiábavaló. De amikor hajlandó lettem nagytakarítást rendezni és a saját értelmezésem szerinti Felsőbb Erőt kértem, hogy szabadítson meg, az ivás kényszere megszűnt. Egyszerűen kigyomlálta belőlem.

Ha már az alkohol megszállottságától való teljes szabadulás megadatott nekünk, miért ne lennénk képesek ugyanezen az úton elérni a teljes szabadulást minden más nehézségtől vagy hibától?"

Én szentül hiszem, hogy Isten bármelyik hibámtól meg tud szabadítani. Nincs kivétel. Nincs kifogás. Nincs kibúvó...
.
Segédlet a lépés-részhez:

Írd le (gondolkozz el rajta), hogy:

•    Fel tudod-e ismerni a kifogásolható elemeket viselkedésedben, beszédedben, érzelmeidben, gondolataidban, gondolkodásmódodban? Megy-e a leltározás?
•    Elismered-e hibáidat? Istennek? Magadnak? Embertársaidnak?
•    Ragaszkodsz-e a hibáidhoz, vagy készen állsz az elengedésükre?
•    Képes-e Isten bárkit megszabadítani bármelyik jellemhibájától?
•    Elképzelhető-e hogy Isten téged is megszabadítson akármelyik jellemhibádtól?
Gyakorold a következőt (vagy valami hasonlót):
•    Istenem, hiszem, hogy bármelyik jellemhibámtól képes vagy megszabadítani.
 
1.2.    Rájöttem, hogy nem kell szeretnem a jellemhibáimat, és elhatároztam, hogy nem fogok ragaszkodni hozzájuk.

Azt írja 12 Lépés és 12 Hagyomány könyvünk a 67. oldal alján, hogy:

"Fel kell ismernünk, hogy egyes hibáinkat valósággal élvezzük. Valóban szeretjük őket.

-    Ki nem érzi magát egy kicsit - talán sokkal - felsőbbrendűnek a másiknál?
-    Nem igaz-e, hogy szívesen rejtjük a kapzsiságot az ambíció álarca alá?
-    A bujaságot szeretni abszurdnak tűnik. Mégis hány ember hordoz szeretetet az ajkán, és el is hiszi, amit mond, de a lelke mélyén bujaságot melenget?
-    Az önigazoló harag is élvezetes lehet. Perverz módon kielégülést találunk abban, ha sokan terhünkre vannak, mert ez felsőbbrendű érzést ad nekünk.
-    Ha    falánkságunk    nem    romboló    mértékű,    arra    is    van    finom    kifejezésünk: ’vigasztalódunk’.
-    Hányszor dolgozunk nagy irammal csak azért, hogy utána lustálkodhassunk, csakhogy ezt mi ’pihenésnek’ nevezzük."

Azt figyeltem meg magamon, hogy a hasonló "okoskodások" mindig az egó trükkjei azért, hogy ne kelljen változnom. Az egó megpróbálja elhitetni velem, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok, hiszen sosem leszek tökéletes. Ne is akarjak az lenni.
Ez ugyanolyan csapda számomra, mint amikor dohányoztam, és pár sikertelen leszokási kísérlet után elkezdtem azt gondolni, hogy én tulajdonképpen szeretek dohányozni. Ott is az egó küzdött a változás ellen. Ahhoz, hogy fenntartsa önbecsülését, el kellett hitetni velem, hogy én szeretek "dohányos" lenni. Pedig nem szerettem. De már majdnem elhittem...

A könyv is leírja ugyanezt a jelenséget:

"Sokat mindjárt ezt kérdezik: <<Hogy lehetünk képesek a Hatodik Lépést minden vonatkozásban elfogadni? Hiszen ez maga a tökéletesség!>> Ez fogós kérdésnek hangzik, de valójában nem az. Csak az Első lépést – amiben száz százalékig beismertük, hogy (az alkohollal szemben) tehetetlenek vagyunk – tehetjük meg abszolút tökéletesen. A többi Lépés a TÖKÉLETESSÉG ESZMÉNYÉT állítja elénk. Célokat, amelyekre felnézünk; mércét, amelyhez haladásunkat mérjük. Ennek fényében a Hatodik lépés még mindig nehéz, de korántsem lehetetlen. Az egyedüli sürgős dolog az, hogy nekikezdjünk és kitartóan próbálkozzunk."

Nos, akkor én nekikezdek!
.
Segédlet a lépés-részhez:

Írd le (gondolkozz el rajta), hogy:

•    Érezted-e már valaha másoknál felsőbbrendűnek magadat?
•    Képzelted-e már birtoklási vágyadat vagy kapzsiságodat szorgalomnak?
•    Hízelegtél-e már valakinek csak azért, hogy megkaphasd?
•    Élvezed-e amikor gondolatban bosszút forralsz mások ellen?
•    Szoktad-e zabálásaidat ön-kényeztetésnek gondolni?
•    Szoktad-e bávásárló rohamaidat rekreációnak titulálni?
•    Szoktad-e szerhasználataidat ön-gyógyításnak hazudni?
•    Akadályoz-e a „jó” abban, hogy „tökéletes” légy?
•    Milyen jellemhibáid vannak, amikhez eddig még ragaszkodtál?
•    Vajon miért mondta Jézus: „Legyetek hát tökéletesek, ahogy mennyei Atyátok is tökéletes”?

1.3.    Felismertem, ha élveztem néha a negatív érzelmeket, gondolatokat. Listát készítettem róluk.

"Fel kell ismernünk, hogy egyes hibáinkat valósággal élvezzük. Valóban szeretjük őket." - írja a lépéskönyv. Akkor nekikezdek a listázásnak. Hol ismertem fel néha, hogy szeretem hibáimat? Mikor élveztem a negatív érzelmeket, gondolatokat?

•    Például amikor meséltem a múltamról - mondjuk egy gyűlésen - és a "vicces" alkoholos történeteim tetszettek másoknak. Ez jó érzéssel töltött el. Különlegesnek éreztem magam.
•    Vagy például amikor azt gondoltam, hogy én tettem tönkre az ivászataimmal a környezetemet (a házasságomat, a kapcsolataimat anyámmal, a gyerekeimmel), és a saját magam életét is végérvényesen kilátástalanná tettem, akkor néha jól esett mélyen elmerülni ebben a bűntudatban és önsajnálatban. Hogy én milyen szerencsétlen vagyok! És csak várni a csodát... Hátha jön majd valaki, aki segít... Főleg egy orvos. Vagy inkább kettő!
•    Vagy például amikor újra és újra végigfuttattam magamban a legcsúnyább visszaeséseimet, és bánkódtam azon, hogy miért is emeltem fel az első pohárral. És abban reménykedtem, hogy talán vissza lehetne csinálni valahogy ezeket a félresiklásokat.
•    Vagy például amikor félelemmel telve gondolkoztam a jövő kilátásairól, és bizsergést éreztem a gyomromban a stressztől, azt hittem, hogy ez "az élet pezsgése". Erről persze rögtön az ivásvágy ugrott be...
•    Vagy amikor nehezteltem valakire, mert például csalódtam benne, mármint hogy másképp viselkedett, mint ahogy én elvártam, akkor az "édes bosszú" különböző képei hosszú időre betöltötték az elmém. A belső vetítőgépemmel többször lejátszottam, hogy én mit fogok majd tenni (vele), és hogy ő majd megtudja, hogy ki is vagyok én! És jó érzéssel töltött el, hogy milyen erős is vagyok én...
•    Vagy amikor már rég meg kellett volna csinálnom valami önként felvállalt kötelezettséget, de csak halogattam, és közben arra gondoltam: "Nem tudják ezek, hogy nekem mi minden más dolgom is van! Hiszen én olyan fontos ember vagyok, hogy nincs nekem időm ilyen apró-cseprő dolgokra!"
•    Vagy amikor irigykedtem másokra, mert nekik volt valamijük, ami nekem nem volt, akkor elképzeltem, ahogy ők majd elveszítik ezt a valamit, és gondolatban élvezkedtem az ő majdani szenvedésükön. Hiszen nekik ez nem is járna. Ez a dolog nekem járna.
•    Vagy amikor hiú módon többnek képzeltem magam másoknál, az is jó érzéssel töltött el. Mert én ügyesebb vagyok. Mert én erősebb vagyok. Mert én okosabb vagyok. Egyébként tényleg... Ja, nem...
•    Vagy amikor valami nem jól ment az életemben (vagy másokéban) akkor lehetett valakire panaszkodni, például a kormányra, vagy egy hivatalra, vagy egy pártra, vagy egy népcsoportra. És ehhez könnyű volt együttérző társakra találni, hiszen ki nem utálná a felsőbb hatalmakat, vagy a más fajtájúakat.
•    Vagy amikor láttam magam előtt másokat, akik nálam "értéktelenebbek", mert mondjuk kövérebbek, vagy butábbak, jó érzés volt ítélkezni felettük. Vagy akár csak a kinézetükön: "Hát nézd már, milyen idétlenül öltözött fel!"
•    Vagy amikor szentül hittem abban, hogy bizonyos dolgok igenis elvárhatók másoktól. És amikor ők nem teljesítették ezeket az elvárásokat, rögtön "bűn"-t kiáltottam, és "megtorlás"-t akartam. És le is játszottam magamban a megtorlás különböző fajtáit. És ezen élvezkedtem.
•    Vagy bármikor, amikor azt gondoltam, hogy én elkülönülök másoktól, hogy én nem olyan vagyok, mint mások, mert én KÜLÖN-leges vagyok, akkor ez az ego hangja volt. És úgy éreztem, hogy ez egy jutalom. Pedig nem.
•    És amikor azt képzeltem el, hogy így lesz, meg úgy lesz, és én milyen jól kitaláltam a világ sorát, az is jó érzéssel töltött el. Főleg amikor olvasgattam a neten a "Soha ne add fel!" típusú féligazságokat.

Ezek után teljességgel készen kell állnom arra, hogy a 7. lépésben végleg elengedjem a következő érzelmeket, gondolatokat:

•    a sötét múltamat
•    a bűntudatot
•    az önsajnálatot
•    a bánkódást
•    a félelmet
•    a stresszt
•    a neheztelést
•    a csalódásokat
•    az agressziókat
•    a halogatást
•    az irigységet
•    a hiúságot
•    a panaszkodást
•    az ítélkezést
•    az elvárásokat
•    az egoizmust
•    a saját akaratomat

Segédlet a lépés-részhez:

Írd le (gondolkozz el rajta), hogy:

•    Mik azok a negatív érzelmek és gondolatok, amik még mindig mérgezik a lelked?
•    Például érzel-e még időnként szégyent, bűntudatot, önsajnálatot, bánkódást, félelmet, stresszt, vágyódást, sóvárgást, neheztelést, haragot, bosszúvágyat, elvárást, büszkeséget, irigységet, hiúságot, féltékenységet, rosszindulatot?
•    Nyújtanak-e ezek az érzések néha titkos kielégülést számodra? Élvezed-e egyiket- másikat?
•    Élvezed-e néha azt, hogy te jobb vagy másoknál?

Készíts listát magadnak a következő módon:

Hajlandó vagyok (a 7. Lépésben) elengedni a következő érzelmeket, gondolatokat:

•    a szégyent
•    a bűntudatot
•    az önsajnálatot
•    stb.

1.4.    Felismertem egós megnyilvánulásaimat

Előzőleg fellistáztam azokat a negatív érzéseket és gondolatokat, amelyek akadályát jelenthetik a lelki fejlődésemnek, mivel időnként élvezem őket. Továbbmenve, azon gondolkodtam, mik is az én főbb jellemhibáim, amelyektől meg kell szabadulnom. A Nagykönyvben ezt olvastam (már többször is):
"Önzés - énközpontúság! Úgy gondoljuk, ez minden bajunk gyökere. [...] Úgy gondoljuk, hogy bajainkat tulajdonképpen magunk okoztuk, belőlünk fakadnak.

Az alkoholista éppen a mértéktelen önfejűség egyik legszélsőségesebb példája, bár ő általában nem így látja. Nekünk, alkoholistáknak, mindenekelőtt az egocentrizmustól kell megszabadulnunk. Kénytelenek vagyunk, különben végez velünk! Isten lehetővé teszi a szabadulást."

A 6. lépésben tehát képbe kell kerülnöm az egóm mibenlétét illetően, hogy aztán el tudjam engedni, rá tudjam bízni Istenre. Ennek érdekében többször elolvastam a Lépéskönyv 6. fejezetét. Ezen túlmenően tanulmányoztam Buddha és Jézus beszédeit. Olvastam Tollét és Hawkinst. Tepperweint és De Mellót. Balogh Bélát és A Csodák Tanítását. Karen Casey-t, Oshót, Gunagrihát és a Bhagavad Gitát is. Szóval mindent, ami spirituális és az egóról szól. Végül a következőkre jutottam:

Az ego központi gondolata az elkülönülés. Bármikor, amikor azt gondoltam, hogy én elkülönülök másoktól, hogy én nem olyan vagyok, mint mások, mert én KÜLÖN-leges vagyok, akkor ez az ego hangja volt. Természetesen különleges vagyok a magam módján, de akkor persze mindenki más is az. Vagy ha mások nem különlegesek, akkor én sem vagyok az. Választhatok...
És mik a legfőbb megnyilvánulásai az elmémben gyakran megszólaló egónak? Az én tapasztalatom szerint a következők: