NA - 1. Lépés

Első Lépés


„Beismertük, hogy tehetetlenek voltunk függőségünkkel szemben és életünk irányíthatatlanná vált.”


Az „első” mindenben a kezdet, és ez így van a lépésekkel is; Az Első lépés a felépülésünk folyamatának kezdete. Itt kezdődik a gyógyulás; nem tudunk tovább haladni, amíg nem dolgoztunk ezen a lépésen.
Néhány NA tag intuícióval „érzi” át magát az Első Lépésen; mások inkább szisztematikusabb módon dolgoznak az Első Lépésen. Az okai annak, hogy formálisan dolgozunk az Első Lépésen, tagonként változnak. Talán újak vagyunk a felépülésben, és épp most harcoltunk meg - és veszítettünk el – egy kimerítő csatát a drogokkal. Lehet, hogy már itt vagyunk egy ideje drogoktól tisztán, de felfedeztük, hogy betegségünk aktivizálódott életünk valamely más területén, ami arra kényszerített minket, hogy ismét szembenézzünk tehetetlenségünkkel és életünk irányíthatatlanságával. Nem minden növekedést a fájdalom motivál; lehet, hogy itt az ideje, hogy újra végigmenjünk a lépéseken, ezáltal megkezdve felépülésünk soha véget nem érő utazásának következő szakaszát.
Néhányunk bizonyos mértékű megnyugvásra talál abban a felfogásban, hogy egy betegség, és nem egy erkölcsi kudarc juttatott minket erre a mélypontra. Másokat nem igazán érdekel, mi volt az oka – csak kiutat akarnak!
Akárhogy is van, itt az ideje, hogy elkezdjünk a lépéseken dolgozni: hogy konkrét tevékenységbe fogjunk, ami segít, hogy nagyobb szabadságra találjunk függőségünktől, bármilyen formát is öltsön az fel éppen. Azt reméljük, hogy magunkévá tesszük az Első Lépés elveit, elmélyítjük megadásunkat, hogy önmagunk alapvető részévé tegyük az elfogadás, alázat, hajlandóság, és nyitottság elveit.
Először is meg kell adnunk magunkat. Erre különböző módok léteznek. Néhányunk számára az út, amit megtettünk, míg elértünk az Első Lépéshez, bőven elég volt ahhoz, hogy meggyőződjünk róla: a feltétel nélküli megadás az egyetlen esélyünk. Néhányan pedig elkezdjük a folyamatot, bár még nem vagyunk meggyőződve arról, hogy függők vagyunk, vagy, hogy elértünk a mélypontra. Csak akkor fogjuk igazán megérteni, hogy függők vagyunk, elértünk a mélypontra, és meg kell adni magunkat, ha dolgozunk az Első Lépésen.
Mielőtt elkezdünk az Első Lépésen dolgozni, absztinensnek kell lennünk, kerül, amibe kerül. Ha újak vagyunk a Narcotics Anonymous-ban, és Első lépésünk elsősorban arról szól, hogy megvizsgáljuk a drogfüggőség hatásait életünkben, akkor ki kell tisztulnunk. Ha már tiszták vagyunk egy ideje, és Első Lépésünk a tehetetlenségünkről szól egy másfajta viselkedés formával szemben, ami életünket irányíthatatlanná tette. Ekkor meg kell találnunk viselkedésünk megszüntetésének módját, hogy megadásunkat ne árnyékolja be ez a viselkedés.
 


NA - 1. Lépés - 1.1.1. fejezet

1.1. FÜGGŐSÉGÜNK
1.1.1. A FÜGGŐSÉG BETEGSÉGE

Ami függővé tesz minket, az a függőség betegsége – nem a drogok, nem a viselkedésünk, hanem a betegségünk. Van bennünk valami, ami képtelenné tesz minket arra, hogy kontrolláljuk a drogok használatát. Ugyanez a „valami” hajlamossá tesz minket bennünket a megszállottságra és a kényszerességre életünk más területein is. Hogyan ismerjük fel, hogy betegségünk mikor aktív? Amikor megszállottan, kényszeresen és ön-központúan véget nem érő menetek csapdájába esünk, amik nem vezetnek sehová, csak fizikai, mentális, lelki és érzelmi hanyatláshoz.
Mit jelent számomra „a függőség betegsége”?
Volt mostanában aktív a betegségem? Ez miben nyilvánult meg?
Milyen az, amikor megszállottá válok valamivel kapcsolatban? A gondolkodásom egyetlen mintát követ? Írd körül.
Amikor felmerül bennem egy gondolat, azonnal cselekszem, anélkül hogy a következményekre gondolnék? Milyen más módokon cselekszem kényszeresen?
Milyen módon hat betegségem én-központú része az életemre és a körülöttem élők életére?
Milyen hatással volt rám a betegségem fizikailag? Mentálisan? Lelkileg? Érzelmileg?
 


NA - 1. Lépés - 1.1.2. fejezet
1.1.2. FÜGGŐSÉGÜNK MEGNYILVÁNULÁSA


Függőségünk különböző módokon nyilvánulhat meg. Amikor először jövünk a Narcotics Anonymous-ba, problémánk, természetesen, a droghasználat lesz. Később szembesülhetünk azzal, hogy függőségünk számtalan módon végzi a pusztítást életünkben.
Legutóbb milyen sajátos módon nyilvánult meg függőségem?
Megszállott voltam egy személlyel, egy hellyel, vagy valamilyen dologgal kapcsolatban? Ha igen, ez hogyan akadályozta a másokkal való kapcsolatom?
Ez a megszállottság milyen más hatással volt rám mentálisan, fizikailag, lelkileg, és érzelmileg?


NA - 1. Lépés - 1.1.3. fejezet
1.1.3. TAGADÁS


A tagadás betegségünknek az a része, ami azt mondja, hogy nem vagyunk betegek. Amikor betegségünk tagadjuk, akkor képtelenek vagyunk látni függőségünk valódi mivoltát. Bagatellizáljuk a hatását. Másokat hibáztatunk, a család, barátok és munkáltatók túl magas elvárásaira hivatkozunk. Más függőkhöz hasonlítjuk magunkat, akik függősége súlyosabbnak tűnik a miénkénél. Talán egy konkrét drogot hibáztatunk. Ha egy ideje tartózkodunk a drogoktól, akkor függőségünk jelenlegi megnyilvánulását az aktív droghasználatunkkal hasonlíthatjuk össze, ésszerű magyarázatot keresve arra, hogy az, amit ma teszünk, csak jobb lehet annál, mint amit akkor tettünk. Az egyik legkönnyebb módja annak, hogy felismerjük, mikor tagadjuk függőségünket, amikor azt vesszük észre magunkon, hogy meggyőző, de hamis indokokat találunk a viselkedésünkre.
Adtam meggyőző, de hamis indokokat viselkedésemre? Mik voltak ezek?
Előfordult, hogy kényszeres megszállott módjára cselekedtem, és úgy tettem, mintha valójában így is terveztem volna? Mikor történt ez?
Hogyan hibáztattam más embereket a viselkedésemért?
Hogyan hasonlítottam függőségemet mások függőségéhez? Vajon az én függőségem is „elég súlyos”, ha nem hasonlítom valaki máséhoz?
Függőségem jelenlegi megnyilvánulásait ahhoz hasonlítom, ahogyan megnyilvánult az életemben azelőtt, hogy kitisztultam volna? Gyötör az a gondolat, hogy jobban kéne tudnom?
Gondoltam azt, hogy elég információm van a függőségről és a felépülésről ahhoz, hogy kontrolláljam a viselkedésemet, mielőtt kicsúszik a kezemből az irányítás?
Inkább kitérek az elől, hogy cselekedjem, csupán mert félek, hogy szégyelleni fogom magam a cselekedeteim következményeinek megnyilvánulásai miatt? Kitérek az elől, hogy cselekedjem, mert aggaszt, hogy mások mit gondolnak majd?


NA - 1. Lépés - 1.1.4. fejezet
1.1.4. A MÉLYPONT: KÉTSÉGBEESÉS ÉS ELSZIGETELTSÉG


Függőségünk olyan pontra juttat minket, ahol már nem vagyunk képesek tovább tagadni problémánk természetét. Minden hazugság, minden ésszerűsítés, minden illúzió szertefoszlik, ahogyan szemtől szembe állunk azzal, amivé az életünk vált. Felfogjuk, hogy remény nélkül éltünk. Szembesülünk azzal, hogy már nincsenek barátaink, vagy annyira eltávolodtunk másoktól, hogy minden kapcsolatunk a színlelés, a szeretet és az intimitás paródiája csupán. Annak ellenére hogy, ebben az állapotban, úgy tűnhet, minden elveszett, az igazság az, hogy át kell esnünk ezen, mielőtt elindulhatnánk a felépülés útján.
Milyen krízis juttatott el a felépülésig?
Milyen helyzet juttatott el odáig, hogy annak rendje s módja szerint dolgozzam az Első Lépésen?
Mikor ismertem fel, hogy a függőségem egy létező probléma?
Megpróbáltam valamit kezdeni vele? Ha igen, hogyan? Ha nem, miért nem?


NA - 1. Lépés - 1.1.5. fejezet
1.1.5. TEHETETLENSÉG


Függőként más és más módon reagálunk a „tehetetlen” szóra. Néhányan közülünk felfogják, hogy ezt a helyzetet ennél pontosabban nem is lehet leírni, és megkönnyebbülve ismerjük be tehetetlenségünket.
Mások viszont hátrahőkölnek ennek a szónak hallatán, a gyengeséggel azonosítják, vagy esetleg azt hiszik, hogy valamiféle jellemhibát jelent. Megérteni a tehetetlenséget – és hogy saját tehetetlenségünk beismerése elengedhetetlen a felépülésünkben – segít majd túltenni magunkat a tehetetlenség fogalmával kapcsolatban kialakult nehéz érzéseken.
Tehetetlenek vagyunk, amikor az életünk alakulását befolyásoló erők irányítása kicsúszik a kezünk közül. Függőségünk vitathatatlanul egy ilyen irányíthatatlan hajtóerőnek minősül. Nem tudjuk mérsékelni, sem kontrollálni droghasználatunkat vagy más kényszeres viselkedéseinket még akkor sem, ha a számunkra legfontosabb dolgokat veszítjük el miattuk. Nem vagyunk képesek abbahagyni, még akkor sem, ha a folytatás helyrehozhatatlan fizikai következményekkel jár. Észrevesszük, hogy olyan dolgokat teszünk, amiket soha nem tennénk, ha nem lennénk függők; olyan dolgokat, melyeknek még a gondolatára is szégyennel rándulunk össze. Talán még azt is eldöntjük, hogy nem akarunk használni, hogy nem fogunk használni, és megértjük, hogy mégis képtelenek vagyunk megállni, amikor lehetőségünk adódik rá.
Talán próbáltunk tartózkodni a droghasználattól, vagy más kényszeres viselkedésünktől a program nélkül, ideig-óráig tartó sikerrel, hogy végül azzal kelljen szembesülnünk, hogy a kezeletlen függőségünk végül pontosan ugyanoda juttatott bennünket, ahonnan elindultunk.
Amikor nekilátunk az Első Lépésnek, elsősorban legbelül, magunkban kell szembesülnünk saját tehetetlenségünkkel.
Pontosan mivel szemben vagyok tehetetlen?
Tettem olyan dolgokat, amikre a függőségem kényszerített, amiket soha nem tennék, amikor odafigyelek a felépülésemre? Mik voltak ezek?
Milyen dolgokat tettem azért, hogy fenntartsam függőségemet, ellentétben mindazzal, ami számomra érték, és amiben hittem?
Hogyan változik a személyiségem, amikor a függőségem irányítja cselekedeteimet? (Például: Arrogáns leszek? Én-központú? Gonoszkodó? Passzív addig a pontig, amíg már nem tudom megvédeni magam? Manipuláló? Siránkozó?)
Manipulálok más embereket azért, hogy fenntartsam függőségemet? Hogyan?
Próbáltam abbahagyni a használatot, és szembesültem-e azzal, hogy képtelen voltam rá? Előfordult, hogy egyedül álltam le, és az élet kábítószerek nélkül olyan fájdalmas volt, hogy az absztinenciám nem tartott semeddig? Mikor történt ilyen?
Hogyan bántottam magamat és másokat a függőségem miatt?


NA - 1. Lépés - 1.1.6. fejezet
1.1.6. IRÁNYÍTHATATLANSÁG


Az Első Lépés két dolog beismerésére kér minket: egy, hogy tehetetlenek vagyunk függőségünkkel szemben; kettő, hogy életünk irányíthatatlanná vált. Igazából nagy bajban volnánk, ha csak az egyiket ismernénk be, a másikat nem. Irányíthatatlanságunk tulajdonképpen a tehetetlenségünk szemmel látható bizonyítéka. Két általános fajtája van az irányíthatatlanságnak: a kifelé irányuló irányíthatatlanság, az a fajta, amit mások láthatnak; és egy belső, vagy személyes irányíthatatlanság.
A kifelé irányuló irányíthatatlanságot gyakran olyan dolgokkal azonosítjuk, mint a letartóztatások, egy munkahely elveszítése vagy családi problémák. Néhányunk volt börtönben. Közülünk néhányan soha nem voltak képesek néhány hónapnál tovább párkapcsolatban élni. Néhányunkat kitaszított a családja, azt kérve, hogy soha többé ne keressük őket. A belső, vagy személyes irányíthatatlanságot gyakran magunkról, a bennünket körülvevő világról és az életünkben szereplő emberekről kialakított egészségtelen, vagy hamis hitrendszerekkel azonosítottuk. Talán érdemtelennek hisszük magunkat. Talán azt hisszük, körülöttünk forog a világ – nem csupán azt, hogy így kellene lennie, hanem tényleg azt, hogy valóban így is van. Talán azt hisszük, hogy igazából nem is a mi feladatunk, hogy gondoskodjunk magunkról, hanem valaki másnak kellene megtennie. Talán azt hisszük, hogy mindaz a felelősség, amit egy átlagos ember magára vállal, számunkra elviselhetetlenül nagy terhet jelent. Talán túlzóan vagy alig reagálunk életünk eseményeire. Személyes irányíthatatlanságunkat legkézenfekvőbben érzelmi ingatagságunkkal tudjuk azonosítani.
Mit jelent számomra az irányíthatatlanság?
Voltam valaha letartóztatva, illetve függőségem miatt kerültem valaha szembe a törvénnyel? Tettem valaha olyat, amiért letartóztathattak volna, ha elkapnak? Miket?
Milyen munkahelyi, vagy iskolai problémám származott a függőségemből? Milyen családi problémám származott a függőségemből?
Milyen bajt okozott függőségem a baráti kapcsolataimban?
Ragaszkodom ahhoz, hogy az legyen, amit én akarok? Milyen hatással volt ragaszkodásom a kapcsolataimra?
Figyelembe veszem mások szükségleteit? Az odafigyelés hiánya milyen hatást gyakorolt a kapcsolataimra?
Elfogadom a felelősséget életemért és cselekedeteimért? Képes vagyok arra, hogy elvégezzem napi teendőimet anélkül, hogy azok túl nagy megterhelést jelentenének számomra? Milyen hatással van ez az életemre?
Darabokra hullok szét abban a pillanatban, ahogyan a dolgok nem terv szerint alakulnak? Milyen hatással van ez az életemre?
Minden kihívást személyes inzultusként élek meg? Milyen hatással volt ez az életemre?
Fenntartok egyfajta krízis-mentalitást minden helyzetre pánikkal reagálva? Milyen hatással van ez az életemre?
Semmibe veszem a jeleket, hogy amikor valami komolyan nincs rendben az egészségemmel, a gyerekeimmel, és arra gondolok, hogy majd csak lesz valahogy? Írd le.
Amikor valós veszélyben voltam, előfordult valaha, hogy függőségemből adódóan közömbös maradtam a helyzettel szemben, vagy képtelen voltam megvédeni magam? Írd le.
Bántottam valaha valakit függőségemből fakadóan? Írd le.
Előfordul, hogy hisztizek, vagy olyan más módokon reagálok az érzéseimre, ami csökkenti az önbecsülésem és a méltóságom? Írd le.
Előfordult, hogy azért drogoztam, vagy azért cselekedtem a függőségemtől hajtva vezérelve, hogy megváltoztassam, vagy elnyomjam az érzéseimet? Mit próbáltam megváltoztatni, vagy elnyomni?


NA - 1. Lépés - 1.1.7. fejezet
1.1.7. FENNTARTÁSOK


A fenntartások olyan helyzetek a programunkban, amiket fenntartunk a visszaesésre. Abból az elgondolásból fakadnak, amellyel egy kis mértékű kontrollt magunknál tarthatunk, valahogy úgy, hogy „Oké, elfogadom, hogy nem tudom irányítani a használatomat, de attól még árulhatok, nem?” Vagy talán úgy gondoljuk, hogy továbbra is barátkozhatunk azokkal az emberekkel, akikkel használtunk, vagy akiktől vásároltunk. Esetleg úgy véljük, hogy a program bizonyos részei ránk nem vonatkoznak. Vagy azt, gondoljuk, hogy vannak dolgok, amikkel egyszerűen nem vagyunk képesek tisztán szembenézni – például egy súlyos betegség vagy egy szerettünk halála – és azt tervezgetjük, hogy ha ez megtörténik, akkor majd használunk. Úgy gondoljuk, hogy ha elértünk egy kitűzött célt, megkerestünk egy bizonyos mennyiségű pénzt, vagy hosszabb ideje tiszták vagyunk, akkor majd képesek leszünk irányítani használatunkat. A fenntartások általában a tudatunk mélyére vannak eltemetve; nem vagyunk teljesen tisztában velük. Elengedhetetlen, hogy minden fenntartásunkat feltárjuk, és azon nyomban meg is szüntessük őket.
Teljes mértékben elfogadtam a betegségem?
Úgy gondolom, hogy még mindig barátkozhatok azokkal az emberekkel, akik függőségemhez kapcsolódnak? Járhatok azokra a helyekre, ahová régen? Bölcs dolognak tartom, hogy használattal kapcsolatos eszközök legyenek körülöttem, csak azért, hogy „emlékeztessem magam”, vagy pusztán azért, hogy teszteljem a felépülésemet? Ha igen, miért?
Van valami, ami feltételezéseim szerint nem leszek képes tisztán végigcsinálni, valamilyen esemény, ami megtörténhet, és olyan fájdalmas lesz, hogy muszáj lesz majd használnom ahhoz, hogy túléljem a fájdalmat?
Úgy gondolom, hogy egy bizonyos mennyiségű tiszta idő után, vagy más életkörülmények között irányítani tudom majd a használatomat?
Melyek azok a fenntartások, amiket még mindig nem engedek el?


NA - 1. Lépés - 1.1.8. fejezet
1.1.8. MEGADÁS


Van egy óriási különbség a beletörődés és a megadás között. A beletörődés az, amit akkor érzünk, amikor felfogtuk, hogy függők vagyunk, de még nem fogadtuk el a felépülést úgy, mint megoldást a problémánkra. Sokunk közülünk már jóval a Narcotics Anonymous-ba való érkezése előtt eljutott erre a pontra. Talán azt hittük, hogy az volt a sorsunk, hogy függők legyünk, függőként éljünk és haljunk meg. Ugyanakkor megadni akkor adjuk meg magunkat amikor igaznak érezzük az Első Lépést és elfogadjuk a felépülést mint megoldást. Nem akarjuk, hogy életünk olyan maradjon, mint volt. Nem akarjuk többé úgy érezni magunkat, mint ahogyan régen.
Ha egyáltalán félek tőle, pontosan mitől félek a megadás gondolatával kapcsolatban? Mi győz meg arról, hogy nem tudok többé sikerrel használni?
Elfogadom, hogy soha nem fogom visszaszerezni az irányítást, még tartós absztinencia után sem?
Vajon megkezdődhet a felépülésem a teljes megadás nélkül?
Milyen lenne az életem, ha teljesen megadnám magam?
Tudom folytatni a felépülésemet teljes megadás nélkül?


NA - 1. Lépés - 1.2.1. fejezet
1.2. LELKI ELVEK


Az Első lépésben az őszinteségre, nyitottságra, hajlandóságra, alázatra és elfogadásra fogunk koncentrálni.

1.2.1. ŐSZINTESÉG

Az Első Lépés során az őszinteség elvének gyakorlása azzal kezdődik, hogy elfogadjuk az igazságot függőségünkkel kapcsolatban, majd folytatódik az őszinteség mindennapos gyakorlatával. Amikor egy gyűlésen azt mondjuk: ”függő vagyok”, talán az az első igazán őszinte mondat, amit hosszú ideje kimondtunk. Lassacskán képessé válunk rá, hogy saját magunkkal, és következésképpen másokkal szemben is őszinték legyünk.
Ha felmerült bennem a használat, vagy a függőségem más módon történő kiélésének gondolata megosztottam azt a szponzorommal, vagy elmondtam valaki másnak?
Kapcsolatban álltam a betegségem valóságával, függetlenül attól, hogy milyen régóta vagyok szabad az aktív függőségtől?
Észrevettem most, amikor már nem kell takargatnom a függőségemet, hogy már nem kell úgy hazudnom, mint régen? Megbecsülöm a szabadságot, ami ezzel jár? Hogyan váltam őszintévé a felépülés folyamatában vagy során?


NA - 1. LÉPÉS - 1.2.2. FEJEZET
1.2.2. NYITOTTSÁG


Az Első Lépésben megfogalmazott nyitottság elvének gyakorlása egyben azt is jelenti, hogy készen állunk rá, hogy elhiggyük, létezhet egy másmilyen élet, és hajlandóak vagyunk kipróbálni ezt az utat. Nem számít, hogy nem látjuk az előttünk álló út minden részletét, vagy hogy talán semmihez, amiről eddig hallottunk, nem hasonlítható; az számít, hogy nem korlátozzuk magunkat a saját gondolkodásunkra. Talán néha hallunk más NA tagokat olyasmiket mondani, amik számunkra komplett őrültségnek hangoznak, mint hogy például „megadjuk magunkat, hogy győzzünk”, vagy javaslatot arra, hogy imádkozzunk valakiért, akire neheztelünk. Nyitottságunkról adunk számot, amikor nem utasítjuk el ezeket a dolgokat anélkül, hogy kipróbáltuk volna őket.
Mit hallottam a felépülésben, amit nehezemre esett elhinni? Megkértem a szponzoromat, vagy azt, akitől hallottam, hogy magyarázza el nekem?
Milyen formában gyakorlom a nyitottságot?


NA - 1. LÉPÉS - 1.2.3. FEJEZET
1.2.3. HAJLANDÓSÁG


Az Első Lépésben megfogalmazott hajlandóság elvét különböző módokon gyakorolhatjuk. Amikor először fontolgatjuk a felépülést, sokan nem hisszük el teljes szívvel, hogy mindez velünk is megtörténhet, vagy csak pusztán nem értjük, hogyan is működik majd, de azért csak nekilátunk az Első Lépésnek – és tulajdonképpen így tapasztaljuk meg legelőször a hajlandóságot. Minden, a felépülésünket segítő cselekedetünk a hajlandóságunkról tanúskodik: korábban érkezni egy gyűlésre, és tovább maradni, vagy segíteni egy új gyűlés indulását, vagy mondjuk elkérni más tagok telefonszámait, és használni is azokat.
Hajlandó vagyok a szponzorom irányítását követni?
Hajlandó vagyok rendszeresen gyűlésre járni?
Hajlandó vagyok megtenni a legnagyobb erőfeszítést a felépülésemért? Hogyan?


NA - 1. Lépés - 1.2.4. fejezet
1.2.4. ALÁZAT


Az Első Lépésben központi szerepet játszó alázat elvének legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása a megadás. Az alázatot a leginkább úgy azonosíthatjuk, mint önmagunk teljes elfogadását – nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak annál, mint amilyennek akkor hittünk magunkat, amikor használtunk. Csupán emberek vagyunk.
Szörnyetegnek hiszem magam, aki függőségével megmérgezte az egész világot? Vagy épp’ ellenkezőleg, hogy a függőségem semmilyen hatást nem gyakorolt a körülöttem lévőkre, a társadalomba, amelyben élek? Vagy valahol a kettő között?
Van egyfajta viszonylagos fontosságérzetem a családom és barátaim körében? És az egész társadalomban? Milyen ez az érzés?
Milyen módon gyakorolom az alázat elvét az Első lépésen való munka során?


NA - 1. Lépés - 1.2.5. fejezet
1.2.5. ELFOGADÁS


Az elfogadás elvének gyakorlásához többet kell tennünk, mint pusztán beismerni, hogy függők vagyunk. Amikor elfogadjuk függőségünket, egy mély, belső változást érzünk, melyet a remény egyre növekvő érzése kísér. Egyfajta békét kezdünk megtapasztalni. Megbékélünk a függőségünkkel, felépülésünkkel, és azzal, amit ez a két párhuzamos valóság jelent mostantól az életünkben. Nem borzadunk el a gyűlések, egy szponzori viszony, és a lépések megtételének gondolatától; inkább kezdünk úgy tekinteni a felépülésünkre, mint egy értékes ajándékra, és a Lépések megtételével járó munkát nem érezzük nagyobb nehézségnek, mint az életünk más tennivalóit.
Megbékéltem azzal a ténnyel, hogy függő vagyok?
Megbékéltem azokkal a gondolatokkal, amiket meg kell tennem a teljes tisztaságomért?
Miért olyan fontos a betegségem elfogadása a felépülésem folyamatában?


NA - 1. Lépés - 1.3. fejezet
1.3. TOVÁBBLÉPÜNK


Ahogy készülődünk a Második Lépés megtételére, valószínűleg azon tűnődünk majd, hogy elég alaposan dolgoztunk-e az Első Lépésen. Biztosak vagyunk abban, hogy eljött az ideje a továbblépésnek? Vajon töltöttünk mi annyi időt ezzel a lépéssel, mint a többiek tették? Valóban megértettük ezt a lépést?
Sokunknak segítségére volt, ha egy-egy Lépés befejeztével leírta minden azzal kapcsolatos gondolatát vagy elképzelését.
Honnan tudom, hogy eljött az ideje annak, hogy továbblépjek?
Mit gondolok az Első Lépésről?
Az előzőleg megszerzett tudásom és tapasztalatom milyen módon befolyásolta az Első Lépésen történő munkámat?
Egy olyan helyre jöttünk, ahol szembesülünk egykori életmódunk eredményeivel, és elfogadjuk, hogy új utakat kell találnunk, de azt valószínűleg még nem látjuk, hogy egy felépülő függő élete micsoda lehetőségekben bővelkedik. Jelen pillanatban megelégszünk a szabadsággal, amit az aktív addikciótól való megszabadulás jelent, de hamarosan ráeszmélünk, hogy azt az űrt, amit eddig drogokkal, vagy más, kényszeres, megszállott viselkedésmódokkal töltöttük be, be kell töltsünk valami mással. Ezt az ürességet a következő Lépések megtétele tölti majd be. A felépülésben előttünk álló út a Második Lépéssel folytatódik.