Kozák Balázs
Â
1988. március 11-Ă©n, Szolnokon szĂĽlettem, egy alkoholizmussal erĹ‘sen terhelt családba. Édesapám alkoholizmusa következtĂ©ben családunk szĂ©thullt, minden, amit szĂĽleim felĂ©pĂtettek, megsemmisĂĽlt.
TizenkĂ©t Ă©ves voltam, amikor utolsĂł mentsvárkĂ©nt Apám elment gyĂłgyĂtĂł hĂ©tre Dömösre, a Magyar KĂ©kkereszt EgyesĂĽlethez. InnentĹ‘l gyökeresen megváltozott az Ă©letĂĽnk. Azon szerencsĂ©s emberek közĂ© tartozom, akik nemcsak az addikciĂł árnyoldalait tapasztalhatták meg, hanem azt is, hogy van kiĂşt Ă©s ĂşjrakezdĂ©s.
Szüleim felszámolták vállalkozásaik maradványait, és létrehoztak egy egyesületet: szenvedélybetegséggel érintett fiatalokkal kezdtek el foglalkozni szolgálatból és hálából. Ebbe csöppentem bele én is tizennégy évesen. Lett harminc testvérem…
Tizennyolc Ă©vesen felkerĂĽltem Budapestre. ZenĂ©szkĂ©nt tevĂ©kenykedtem, majd jött a saját kálváriám – helyettem nem tudott Ă©desapám megtĂ©rni. A zenĂ©sz Ă©vek alatt folyamatosan nĹ‘tt az űr a lelkemben, ami aztán depressziĂłba, Ă©s erre megoldáskĂ©nt online-játĂ©k-fĂĽggĂ©sbe torkollott. Minden kapcsolatomat felĂ©gettem, 3,5 Ă©vig egy 8. kerĂĽleti lakásba voltam bezárva magammal Ă©s az elhanyagolt testemmel, lelkemmel. Rájöttem, lehet mĂ©g rosszabb, ez nem csak egy álom (hĂztam 45 kilĂłt).
Annyit tudtam, hogy egyedĂĽl nem fog menni, Ă©s elkezdtem lĂ©pkedni, illetve elfogadni a kinyĂşjtott kezeket. Egy ilyen kĂ©z volt a drogmissziĂł is, segĂtve Ă©pĂĽltem, köszönöm.
Ma Érden lakom egy családi házban, feleségemmel és 3 gyermekünkkel.
Â