Kozák Balázs
1988. március 11-én, Szolnokon születtem, egy alkoholizmussal erősen terhelt családba. Édesapám alkoholizmusa következtében családunk széthullt, minden, amit szüleim felépítettek, megsemmisült.
Tizenkét éves voltam, amikor utolsó mentsvárként Apám elment gyógyító hétre Dömösre, a Magyar Kékkereszt Egyesülethez. Innentől gyökeresen megváltozott az életünk. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik nemcsak az addikció árnyoldalait tapasztalhatták meg, hanem azt is, hogy van kiút és újrakezdés.
Szüleim felszámolták vállalkozásaik maradványait, és létrehoztak egy egyesületet: szenvedélybetegséggel érintett fiatalokkal kezdtek el foglalkozni szolgálatból és hálából. Ebbe csöppentem bele én is tizennégy évesen. Lett harminc testvérem…
Tizennyolc évesen felkerültem Budapestre. Zenészként tevékenykedtem, majd jött a saját kálváriám – helyettem nem tudott édesapám megtérni. A zenész évek alatt folyamatosan nőtt az űr a lelkemben, ami aztán depresszióba, és erre megoldásként online-játék-függésbe torkollott. Minden kapcsolatomat felégettem, 3,5 évig egy 8. kerületi lakásba voltam bezárva magammal és az elhanyagolt testemmel, lelkemmel. Rájöttem, lehet még rosszabb, ez nem csak egy álom (híztam 45 kilót).
Annyit tudtam, hogy egyedül nem fog menni, és elkezdtem lépkedni, illetve elfogadni a kinyújtott kezeket. Egy ilyen kéz volt a drogmisszió is, segítve épültem, köszönöm.
Ma Érden lakom egy családi házban, feleségemmel és 3 gyermekünkkel.