Függőség és család - A kilépés lehetőségeinek számbavétele

(Tehetünk-e valamit a másikért?)

A tehetetlenség beismerése

Nem könnyű megtenni ezt a lépést. Sőt, talán ez a legnehezebb, de a gyógyulás elindulásában a legfontosabb lépés is! A hétköznapokon is ezt ismerjük be utoljára. Amíg nem adjuk fel a másik megváltoztatására irányuló törekvéseinket, szükségszerűen szenvedni fogunk. 

"Nagy bátorság kell ahhoz, hogy szembe merjünk nézni az alkoholizmus (illetve szerfüggőség) igazi természetével és elismerjük , hogy kudarcot vallottunk: nem sikerült megváltoztatnunk [a másikat], nem sikerült jobb belátásra bírnunk őt. Ha el tudjuk fogadni azt, ami oly régóta nyilvánvaló - hogy a békés és harmonikus időszakok, csak ideiglenes enyhülést hoznak az egyre feszültebbé váló családi életben -, akkor eljött az ideje annak, hogy megismerjük, miként tudnánk mi magunk javítani a helyzetünkön, nem a párunktól (családtagunktól), hanem magunktól várva a változást." (Burr Alison: Alkoholista a családban/ 53.o.) 

Könnyebb minden, a családban fennálló problémáért a szenvedélybeteget hibáztatni, de ha időt szánunk az elcsendesedésre és gondolkodásra, akkor be kell látnunk, hogy követünk el mi is hibákat.

Az első lépés a saját betegségünk, illetve érintettségünk belátása. Ha a gyógyulási folyamat beindul, ha felszabadulunk a másiktól való beteg függéstől, akkor kiegyensúlyozottabbak és megelégedettebbek lehetünk a nehéz körülmények ellenére is. (Még akkor is, ha a másik nem akarja beismerni betegségét, és nem akar gyógyulni sem.)

Hans Klein szerint meglepő módon a hozzátartozó részéről éppen azon a ponton lép fel a legnagyobb ellenállás, amikor kiderül, neki kell változtatnia viselkedésén és kijelenti, hogy ő nem ivott, nem neki kell változnia. A beszélgetések során gyakran kiderül, hogy a hozzátartozó iszonyúan szenved, és ragaszkodik ahhoz, hogy szenvedélybeteg családtagja tegyen valamit, vagy másvalaki bírja rá erre, de a saját magatartásán nem hajlandó változtatni. Bármi is ennek az oka: minden hozzátartozónak meg kell értenie, hogy amíg ő maga nem hajlandó a változásra, minden marad a régiben. Persze lehet, hogy az alkoholbeteg a családtagtól függetlenül évek múltán le akar mondani szerhasználatáról és sikerül is neki, csak így sokkal nehezebb.

Mást megváltoztatni nem tudunk, saját magatartásunk megváltozása azonban komoly hatással lehet családtagunkra. 

A másik betegségének megismerése és jobb értése

Nagyon fontos tájékozódnunk az alkoholbetegségről, a drog- és gyógyszerfüggőségről, mert így fogjuk tudni sokkal jobban megérteni társunkat, családtagunkat. Így fogjuk tudni átlátni azokat a pszichikai, fizikai és szociális torzulásokat, melyeket a betegség eredményez. Fontos például megértenünk a beteg énvédő mechanizmusait és azt a tényt, hogy minden látszat ellenére ő is szenved és valószínűleg komoly bűntudattal küszködik. Egy református lelkész nyilatkozta a következőket: 

"Egy alkoholista sokkal komolyabb lelkiismereti válságokon megy át, mint egy nem alkoholista. Sokkal fokozotabb önvád, önmarcangolás jellemzi. Mindent lát - vagy többnyire mindent -, hogy mit követett el. Az esetek többségében az van, hogy annyira rossz már a lelkiismerete, hogy rátölt. Mert nem tud megszabadulni ettől. Én problémásnak tartom, ha csak a lelkiismeret működik az emberben, de kegyelem nélkül. Tehát vájkál magában, bűntudata van, anélkül, hogy a kegyelem rávetülne; és a lelkiismereten a bűntudaton úgy zongorázik az ördög, ahogy akar." (Szűcs Teri: Mi az, hogy csodálatos? - 89.o.) 

A legrosszabb amit tehetünk, ha nem teszünk semmit. Sokan szenvednek és elmennek a betegség mellett, mert nem mernek lépni. Valóban hatásosan akkor tudunk segíteni, ha tudjuk, hogy mi zajlik a betegben, ha látjuk és megértjük, nem pedig elítéljük állapota miatt. Aki alkoholistával él együtt, biztosan hallott már tőle olyan szavakat, melyben magát vádolta: "Rongy ember vagyok... nem érdemeltek meg... Ne haragudj, hogy annyit bántalak..." Ezeket a szavakat általában nem tudjuk komolyan venni, mert a következő percben már sokszor kötekedő és agresszív, pedig az ilyen megnyilvánulásai betekintést engednek a benne dúló harcokba. 

Megbocsátás

A megbocsátás nagyon fontos lépés a szerfüggő felé. Jogosan merül fel a kérdés: hogyan lehet szeretni valakit, aki (látszólag) nem tud szeretni és olyan méltatlan a szeretetre, mint egy alkoholista, vagy egy drogfüggő? Önerőből sehogy, segítségre van szükségünk.

Jó hír, hogy a szeretet és a megbocsátás is tanulható, ha elismerjük, hogy tanításra szorulunk, és olyan távlatok állnak előttünk, melyekre méltán vágyakozhatunk. 

"Tudnunk kel, hogy szeretni mindenekelőtt nemcsak érzelmet jelent, hanem cselekvést is. Hogy valakit szerethessünk, mindenekelőtt akarnunk kell szeretni. A szeretet tehát nem csak úgy magától megy, hanem döntés eredménye. Önmagunk határozunk a szeretet ellen, vagy mellette."                              (Hunt, Jim és Cyndy, Hill, Robert Allen: Együtt győzni - Lelkigondozói tanácsok egy alkoholista hívő házastársa számára/35-36.o. ) 

Tudnunk kell azonban azt is, hogy a szeretet és a megbocsátás lehetnek rosszul értelmezett fogalmak is, melyek miatt egész családok mennek tönkre. A megbocsátás nem jelenti azt, hogy újból és újból kiszolgáljuk a másikat, miközben saját, esetleg gyermekünk, vagy gyermekeink élete teljesen tönkremegy. Felelősek vagyunk önmagunkért, egyéb hozzátartozóinkért is. Hogyan milyen módon nyilvánulhat meg az igazi szeretet a beteg családtag felé? 

Szeretetteljes szembesítés

Az üldöző magatartás helyett nagy segítség lehet. Ha a szenvedélybeteg viselkedését újra és újra bíráljuk és megkérdőjelezzük személyiségét, akkor csak bűntudatát növeljük, ahelyett, hogy pozitív önérzetet alakítanánk ki benne. Az alkoholbetegség egyik szomorú következménye, hogy a beteg nem akar szóba állni saját függőségével. Ha beismertetni akartuk, ha számon kértük betegségéért, ha üldöztük, nem segített semmit. Nem kerülhetjük meg viszont a problémát. Nem tehetjük azt, hogy a szeretet nevében tűrünk és tűrünk, közben pedig mindenki tönkremegy a családban. A szeretet nem hallgatja el a rosszat, hanem segíti a szembesülést. A szembesítés mindig fájdalmas annak, akit szembesíteni kell, éppen ezért szeretettel kell tennünk. Ha az vezérel bennünket, hogy a másik érdekében tesszük, akkor keresni fogjuk, hogy a legmegfelelőbben tudjuk átadni az igazságot. Tudtára kell adnunk, hogy zavar bennünket az, hogy iszik/használ; hogy nagyon nehéz ilyenkor vele egy fedél alatt lenni, a viselkedése megváltozik és a család többi tagjára is rossz hatással van, sok pénzt elkölt, aminek lenne helye, tönkremegy kapcsolatunk stb. Tudatnunk kell vele azt is, hogy szükségünk van rá, de nem függő, hanem józan állapotában. 

Segítség lehet, ha ez a szembesítés olyan közegben történik, ahol mindazok jelen vannak, akik fontosak a függő számára. Minél több ilyen személy van jelen, annál nehezebben fog kibúvókat találni.

Nem fogadni el a hazugságokat

Tény, hogy a függőség velejárója a mellébeszélés, kimagyarázás, félrevezetés, vagy a nyílt hazugság. A beteg függősége előrehaladtával egyre mesteribb fokon merül bele ebbe a sajnálatos viselkedési módba. Amikor észrevesszük, hogy az illető félre akar vezetni, vagy be akar csapni, akkor fontos, hogy szakítsuk félbe a beszélgetést, és mondjuk meg neki: tisztában vagyunk azzal, hogy nem mond igazat, és félre akar vezetni. Ha ezután viszont az igazat mondja, hallgassuk meg. Engedjük meg, hogy nyíltan kifejezze érzéseit, gondolatait, szembesítsük viszont akkor, ha betegségét működteti.

Pozitív énkép elősegítése

Ha viselkedését újra és újra bíráljuk, és megkérdőjelezzük személyiségét, akkor csak a már amúgy is meglévő bűntudatát növeljük, ahelyett, hogy pozitív önérzetet építenénk ki benne. Igényeljük vele a beszélgetést, a közös családi dolgokat osszuk meg vele, kérdezzük meg, hogy van, mi bántja. Ha valamit el akar mondani, akkor hallgassuk végig, még akkor is, ha tudjuk, mit fog mondani. Ha fogadkozik, hogy holnaptól nem iszik, ne szóljuk le durván, hanem mondjuk el szeretettel: elhisszük, hogy komolyan gondolja azt, hogy holnaptól nem fog inni, de nem tud megállni, mert beteg, és a legutóbb is megígérte ugyanezt, eredmény nélkül. Ne hibáztassuk érte, hanem mondjuk meg, hogy ez is a betegségéhez tartozik. Tudjuk, hogy szeretne, de nem tud nem inni. Mindemellett persze ne essünk a balek szerepkörébe se.

Fontos, hogy észrevegyük és értékeljük az életében megnyilvánuló jó dolgokat is. Ha csak lenézést, szidalmat és egyéb negatív dolgokat tapasztal, még inkább meg fog keseredni.

Ha tesz bármilyen pozitív lépést a gyógyulása érdekében, igyekezzünk bátorítani, segíteni. 

Emlékezni régi énjére (nem azonosítani betegségével)

Könnyen beleesünk abba a hibába, hogy azonosítjuk a szenvedélybeteget tetteivel, illetve a betegségével. Tudnunk kell, hogy amit megbélyegzünk, az általában az a viselkedésmód, amely nekünk nem tetszik, s ahelyett, hogy a pozitívumokat keresnénk, már csak a hibáit látjuk és azt, hogy nekünk milyen rossz az adott helyzet. Fontos, hogy visszaemlékezzünk jó tulajdonságaira, amiért megszerettük őt, vagy amiért szeretjük, mint családtagjai. Azok még mindig ott vannak, csak függő magatartása eltakarja őket, és ha tovább mélyül betegsége, el is vesztheti azokat. Gyakran előforduló szomorú hiba családtagoknál, hogy állandóan panaszkodnak hozzátartozóikra, társukra, már egy jó szavuk sincs, és magukat mártírként, vagy hősökként tüntetik fel, akik a másik gonosz viselkedése ellenére kitartanak mellette; ezzel még több ellenséget szereznek a betegnek, ha pedig ezt a függő füle hallatára teszik, akkor nagyon megsértik önérzetét és mélyítik a bűntudatát. 

Elengedés

Lehetséges, hogy a segítő hozzáállásunk ellenére sem változik az otthoni helyzet. A szenvedélybeteg szembesülését saját betegségével az a tudat is hátráltathatja, hogy mindig számíthat hozzátartozóira, akik átvállalják a feladatait, elsimítják a zűrös ügyeit, kifizetik az adósságait, titkolják a betegségét és megvédik őt a külvilág megvetésétől. Sokan ellenkeznek azzal a megközelítéssel (talán legtöbben a keresztények közül), hogy az alkoholbeteget el kell engedni, magára kell hagyni ahhoz, hogy szembesüljön azzal, mit is tesz vele a betegsége. A szeretet jegyében azonban meg kell ezt tennünk. Ha a szenvedélybeteg betegségének következményeit mindig mi hordozzuk, akkor egy egyszerű példával élve úgy teszünk, mintha egy rákos beteg betegségének tüneteit mi akarnánk viselni, a beteg pedig már csak súlyos stádiumban vagy esetleg közvetlenül a halála előtt jönne rá, hogy mi is a valóság. Amint már erről is szó volt, sokan jó darabig tűrnek, azután pedig azt mondják, hogy elég volt és otthagyják társukat, vagy elválnak tőle, pedig tehettek volna lépéseket korábban is, melyekkel késztethették volna a függőt a betegsége következményeivel való szembesülésre. Az elengedés és az elhagyás között nagy különbség van. Ez azonban magyarázatot érdemel, mert az elengedés esetenként magára hagyást is jelent.

Az elengedés lényege, hogy a beteg megértse, többé nincs, aki magára vállalja a felelősséget a betegségéért, hanem neki egyedül kell megtennie ezt. Az elhagyás viszont abban más, hogy az elhagyott személy már nem érdekel bennünket, közömbössé válik számunkra, végleg hátat fordítunk neki. Ez a magatartás már nem úgy hat, mint az elengedés, mert azt érzékeltetjük a beteggel, hogy elegünk van belőle is, és a betegségéből is. Nagyon fontosak Hans Klein tanácsai: 

"... hatásos, ha elengedi (a szenvedélybeteget), mert ha magára hagyják, megérti, hogy többé nem viselik gondját, illetve itt az ideje, hogy döntsön: vagy hagyja, hogy elpusztítsa az alkohol, vagy végre felelősséget vállal a saját életéért. Az alkoholizmus esetében az a veszély áll fenn, hogy a nem megfelelően nyújtott segítség megakadályozza a beteget abban, hogy átélje az említett tapasztalatot. Furcsa módon egyesek azt hiszik, hogy pontosan ilyen helyzetben kell segíteniük ezeken a szerencsétlen embereken. De amilyen jó, annyira téves is a szándékuk, mert a beteg csak akkor vágyik arra, hogy segítsenek rajta, amikor megértette, hogy ő a felelős a betegségéért, és egyedül nem tud boldogulni."                                                                             (Klein, Hans: Alkoholfüggés és családgondozás/68.o.) 

Segítségkérés

Nagyon fontos, hogy ne magunk és ne egyedül próbálkozzunk, hisz sok lehetőség van a segítségkérésre. Jó szívvel ajánljuk a szenvedélybetegek hozzátartozói számára létrejött családi csoportokat. Olyan emberekkel találkozhatunk itt, akik ismerik problémáinkat, hisz nekik is szerfüggő hozzátartozóik vannak. A legsikeresebben működő önsegítő csoport az Anonim Alkoholistákhoz alapelvileg kapcsolódó Al-anon (Családi csoport), ami szorosan együttműködik az Alateen-nel (fiatalok önsegítő csoportja) és az ACA-val (Alkoholisták felnőtt gyermekei). Ezen kívül elérhető az interneten és hazánkban még csak marginálisan a Nar-Anon hozzátartozói csoport drogfüggők családtagjai számára (http: www.nar-anon.org). Ha elmondjuk a családtagunknak, hogy elmentünk egy ilyen alkalomra, vagy tanácsadóhoz, valószínűleg neheztelni fog ránk, de fontos kifejeznünk, hogy szenvedünk a betegsége miatt, és látnia kell, hogy nem tudjuk ezt a helyzetet tovább hordozni helyette és nem tudjuk kezelni egyedül sem. Ahogyan már szó volt erről, amíg a család hallgat, és nem emel szót az ivás vagy a szerhasználat ellen, a függő nem veszi észre, hogy a helyzet súlyos, hiszen azért használ, hogy jól érezze magát. Csak akkor kezd másként gondolkodni a szerhasználatról, amikor világosan értésére adjuk, hogy nem tudunk ezzel tovább közösséget vállalni. Ezért fontos nyíltan beszélni neki a helyzetről. Az Al-alonban pl. először is magunkkal fogunk szembesülni és azzal a ténnyel, hogy nekünk is gyógyulnunk kell. Itt is alapelv annak beismerése, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben és az, hogy egy rajtunk kívül álló segítség révén változhatunk.

Itt megtanulhatjuk, mit jelent valakit elengedni, de nem lemondani róla. Megtanulhatunk szembenézni önmagunkkal is. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ha változik a magatartásunk, ha rámutatunk viselkedésünkkel, hogy a szerhasználat a másik betegsége, biztosan nem lesz közömbös. Lehet, hogy először többet fog inni/használni és ezt sokan úgy értelmezik, hogy cserbenhagyunk egy gyenge embert, és lehet, hogy minket is megkísért a gondolat, hogy újból visszalépjünk a szenvedélybeteg játszmába. Idézem újból Hans Klein szavait: 

"Ha a hozzátartozó többé nem igazodik a beteghez, hamarosan megváltozik valami. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem foglalkozik többé a beteggel, hanem elkezd magára figyelni. Minél jobban sikerül mellőznie az alkoholistát és a negatív viselkedését, ő annál hamarabb kikerül a figyelem központjából és visszakényszerül a betegsége gondolatához. A betegség akkor már nem érdekesség lesz a számára, amiért rengeteg figyelmet kap, hanem egyre több szenvedést fog okozni neki. Érthető módon az alkoholista ezt nem engedi meg azonnal. Előbb ellenszegül, és a múlt tapasztalatai alapján jól tudja, hogy a társát általában sikerül meggyőznie. Ezért a társának nagyon sok erőre és következetességre van szüksége, hogy új magatartásában ne hagyja magát befolyásolni.. Ez bizonyosan lehetetlen a régi magatartásba való "visszaesések" nélkül, de ha ennek ellenére következetes tud maradni, nagy a valószínűsége annak, hogy elhatározását siker koronázza."                                                            (Klein, i.m. 77.o) 

Ezért érdemes kitartani, mivel magatartásunk nem azt jelenti, hogy elhagytuk őt, hiszen érdekel bennünket a sorsa, és ha fel is kínáltuk neki, illetve tudja, hogy van lehetőség a kezelésére, akkor valószínűleg ő is változtatni fog, vagyis kénytelen lesz betegségével szembesülni. Íme egy gyógyult alkoholbeteg vallomása felesége megváltozott magatartásának hatásáról: 

"Ha tönkre akarod tenni egy iszákos mókáját, ismertesd meg házastársával az Alanon-t. Pauline háromféleképpen változtatott megközelítésén, ami őrülten zavart: (1) Bár korábban mindig kiöntötte a piám a lefolyóba, most ezt abbahagyta, és semmiben nem próbálta megakadályozni az ivást. Azon kezdtem el tűnődni, vajon szeret-e még. (2) Hétfőnként mindig megkértem, hogy telefonáljon be a munkahelyemre, és mondja azt, hogy náthás lettem. Korábban ezt mindig megtette, ám miután elment az Alanon-ba, egyszerűen csak mosolygott és azt mondta: "Nem, ezt most már saját magadnak kell elintézned." (3) Sokkal nyugodtabban, összeszedettebbnek tűnt. Korábban alig értem haza az ivászatból a haverokkal, azonnal kifogást kerestem arra, hogy újra elmehessek. Egyszerűen csak elkezdtem veszekedni Pauline-nal, és aztán azt mondtam: "Rendben, ha így viselkedsz, elmegyek." Miután belekeveredett ebbe az Alanon dologba, ahelyett, hogy megpróbált volna otthon tartani, csak mosolygott és azt mondta: "Viszlát, egy megbeszélésre kell mennem." (Dobson, Dr.James: Kemény szeretet - Remény a válságban lévő családoknak/ 221-222.o.)

Részletesen a következő honlapokon lehet olvasni a családtagok számára elérhető önsegítő csoportokról, kiadványaikról és a gyűlések helyszíneiről:

1. www.al-anon.hu

2. www.aca.hu

3. www.tarsfuggok.hu

A gyógyulási folyamat megértése és elfogadása

Mint minden komolyabb betegségnél, úgy az alkoholbetegségnél/drogfüggőségnél is gyógyulási folyamatról kell beszélnünk. Ahogyan nem egy-két hét alatt lesz valaki szerfüggő, úgy nem egy hét alatt fog gyógyulni sem. Ha segítséget is kér és kap, nem biztos, hogy valóban gyógyultan távozik egy rehabilitációról. Ha a beteg csak a szervezetében tisztul meg a szertől, de nem ismeri fel, hogy azért lett függő, mert "nem tudott kiforrni a személyisége", és nem törekszik a további változásra, az nagy valószínűséggel vissza fog esni. Ezeket az embereket szokták pl. "száraz alkoholistáknak" hívni. Már nem isznak, de a gondolkodásmódjuk, az életvitelük még az alkoholista ember személyiségjegyeit viseli magán: 

"Az alkoholisták másképp gondolkodnak, mint az egészségesek, a normálisak... Erről a megváltozott gondolkodásról lehet felismerni akkor is, ha nincs az emberben egy csepp alkohol sem... és akkor is, ha már évek óta nem fogyasztja a szert ugyan, de a gondolkodása nem változott... mivel a viselkedését a gondolkodás formálja, amíg az nem változik, az életmódban sincs igazi változás."

(Szikszay-Tóth: Deviáns alkohológia/11.o.) 

Megtanulni szembenézni a problémákkal, az élet nehézségeivel és felelősséget vállalni a tetteinkért, nem könnyű, különösen egy alkoholbetegnek nem. Folyamat, amíg ezt megtanulja, hisz lehet, hogy egész eddigi életében nem jutott el idáig. A szakmai segítség ezért nagyon fontos a méregtelenítés mellett. Meggyőződésünk, hogy azok a szenvedélybetegek tudnak a valódi józanodás útján elindulni, akik olyan közösség részévé válnak, ahol a közös problémákat nyíltan megbeszélhetik, és segítséget kérhetnek egymástól. Mi lehetne ehhez hathatósabb segítség, mint egy olyan csoport, ahol absztinens társaikkal találkozhatnak? Éppen ezért ajánlják egyre többen az Anonim Alkoholisták vagy Anonim Drogfüggők közösségét, akiknek programja komoly és mély önvizsgálaton, az önmagunkkal való szembesülésen, tehetetlenségünk beismerésén és egy felsőbb Erőbe vetett hiten alapul. Akik nem jutnak el idáig, azok nagyobb veszélyben vannak, éppen ezért nem lehet kizárni a visszaesés lehetőségét sem, azonban aki még nem tanulta meg, hogy betegséggel áll szemben, annak szükséges az újbóli szembesülés a gyógyítás és a gyógyulás elfogadásához.

A gyógyulás azonban nálunk, szenvedélybetegek családtagjainál is hosszú folyamat, és a gyógyulás része az, hogy vissza-visszaesünk a függő életjátszma szerepeibe és nehezen találjuk saját identitásunkat, mivel megszoktuk, hogy az másokéban oldódik fel. Ha nem félünk szembenézni önmagunkkal, és elfogadjuk a segítséget, ami nem bennünk található, elindulhatunk a gyógyulás útján. Ezzel tehetjük meg a legtöbbet a mellettünk élő szenvedélybetegért is.