Lépéskönyv
Posted: Sun Oct 06, 2024 1:16 pm
Lépéskönyv - 7. Lépés:
"Alázatosan kértük Őt fogyatékosságaink felszámolására."
(részlet) - I.
Minthogy ez a Lépés kifejezetten az alázattal foglalkozik, fontoljuk meg itt, hogy mi is az alázat és hogy mit jelent számunkra a gyakorlása.
Valóban, a mélyebb alázat elnyerése mind a Tizenkét A.A.-lépés alapvető elve. Hiszen valamelyes alázat nélkül az alkoholista egyáltalán nem maradhat józan. Szinte minden A.A.-tag azt tapasztalta, ha ebből az értékes tulajdonságból nem tesz szert sokkal többre, mint amennyi a puszta józansághoz szükséges, igazi boldogságra nincs sok esélye. Nélküle nem képes céltudatosan és hasznosan élni, vagy viszontagságok idején olyan erős hittel rendelkezni, hogy minden szükséghelyzettel szembenézhessen.
Az alázatnak - mint fogalomnak és eszmének - rossz hangzása van manapság. Nemcsak hogy sokan félreértik az eszmét, de maga a szó is gyakran utálatnak örvend. Sok embernek halvány fogalma sincs az alázatról, mint életstílusról. Mindennapi beszédünk és olvasmányaink főként az emberi teljesítményekre való büszkeséggel vannak tele. [...]
Bizonyára egyetlen alkoholista sem kívánja becsmérelni az anyagi vívmányokat - kiváltképp nem A.A.-tag. Nem szándékozunk vitába szállni azokkal sem, akik szenvedélyesen ragaszkodnak ahhoz a hithez, hogy az élet fő célja alapvető ösztöneink kielégítésében áll. Abban viszont bizonyosak vagyunk, hogy ezeket az elveket követve az emberiség egyetlen csoportja sem jutott nagyobb kátyúba, mint az alkoholisták. Évezredeken át több biztonságot, több presztízst és több gyengédséget követeltünk, mint ami járt nekünk. Amikor sikert arattunk, ittunk, hogy még nagyobb dolgokról álmodjunk. Amikor reményeink - akár részlegesen is - meghiúsultak, ittunk, hogy felejtsünk. Soha nem volt elég abból, amiről azt gondoltuk, hogy szükségünk van rá.
Mindebben a sokszor jóindulatú igyekezetben bénító súlyként nehezedett ránk az alázat hiánya. Nem láttuk szükségét, hogy a jellemépítés és a lelki értékek legyenek az elsők, és hogy az élet igazi célja nem az anyagi kielégülés. Jellemző volt ránk, hogy mindent megtettünk a cél és az eszközök összekeverésére. Ahelyett, hogy fizikai vágyaink kielégítését eszköznek tekintettük volna, ami révén emberi lényként funkcionálhatunk, életünk céljának és értelmének tettük meg.
[12 Lépés és 12 Hagyomány, 71-72. old.]
Lépéskönyv - 7. Lépés
(részlet) - II.
Igaz, legtöbben hittünk abban, hogy kívánatos az erős jellem, de csak azért, mert vágyaink beteljesüléséhez szükséges. Ha kellő őszinteséget és erkölcsösséget mutatunk kifelé, nagyobb eshetőségünk van elérni, amit akarunk. De amikor jellem és kényelem között kellett választanunk, a jellemépítés elveszett a boldogsághajhászással felvert por ködében. Ritkán tekintettük a jellemépítést önmagában kívánatosnak, amire attól függetlenül szeretnénk törekedni, hogy ösztöneinket kielégítjük vagy nem. Soha nem gondoltunk arra, hogy a tisztességet, a türelmet, az ember és Isten igaz szeretetét a mindennapi életünk alapjává tegyük.
A maradandó értékekhez való kötöttség hiányának - ami tulajdonképpen életünk igaz célja iránti vakság - még egy rossz következménye volt. Amíg meg voltunk győződve arról, hogy kizárólag saját erőnkre és intelligenciánkra támaszkodva élhetünk, addig egy Felsőbbrendű Erőbe vetett gyümölcsöző hit elérése lehetetlen volt. Ez igaz volt akkor is, ha hittünk Isten létezésében. Lehetett őszinte vallásos hitünk, de meddő maradt, mert Istent próbáltunk játszani. Amíg az önmagunkra való támaszkodást tettük az első helyre, a Felsőbbrendű Erőre való hamisítatlan hagyatkozásról szó sem lehetett. Hiányzott az alázat alapvető követelménye: a vágy, hogy Isten akaratát megismerjük és teljesítsük.
[12 Lépés és 12 Hagyomány, 73. old.]
Lépéskönyv - 7. Lépés
(részlet) - III.
Egy új perspektíva elérése számunkra hihetetlenül fájdalmasnak látszott. Csak ismételt megaláztatások kényszerítettek arra, hogy valami alázatot tanuljunk. Csak egy hosszú út végén - amelyet folyamatosan kurdarcok, megaláztatások és önteltségünk összeomlása jelzett - kezdtük érezni, hogy az alázat több, mint csúszó-mászó kétségbeesés. Az A.A.-ban minden új tag hallja, és hamarosan maga is rájön, hogy tehetetlenségünk alázatos elismerése az alkohollal szemben az első lépés e bénító kelepcéből való szabadulás felé.
Így történt, hogy életünkben először ismertük fel az alázat szükségességét. De ez csupán a kezdet kezdete. Az, hogy lerázzuk az alázattól való iszonyodást, felismerjük, hogy az alázat az emberi szellem felszabadításához vezet, hogy készek legyünk erőfeszítésre az alázat elérésére - mint ami önmagában kívánatos -, legtöbbünknek hosszú-hosszú időt igényelt. Egy életirányt, amely önkeresésre volt beállítva, nem lehet egyszerre megváltoztatni. Kezdetben lépten-nyomon lázadás veszélye fenyeget.
Amikor végre minden fenntartás nélkül beismerjük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben, szabadabban lélegezhetünk és mondhatjuk: "No, hál'Istennek, ennek vége! Soha nem kell ezen újra keresztülmennem!" Később megtanuljuk, gyakran legnagyobb megdöbbenésünkre , hogy ez csak az első mérföldkő az új úton.
[12 Lépés és 12 Hagyomány, 74. old.]
Lépéskönyv - 7. Lépés
(részlet) - IV.
Még mindig a szükségtől ösztönözve, vonakodva ugyan, de sorra kell vennünk azokat a súlyos jellemhibákat, amelyek eredetileg italozásra vezettek minket. Ezekkel a fogyatékosságokkal foglalkoznunk kell, nehogy visszaessünk az alkoholizmusba. Szeretnénk megszabadulni egyes hibáinktól, de ez bizonyos esetekben lehetetlennek tűnik, és meghátrálunk. Más hibákhoz is - bár lelki egyensúlyunkat éppen annyira zavarják - szenvedélyesen ragaszkodunk, mert örömünket találjuk bennük. Hogyan leszünk képesek elég elszántságot és készséget összeszedni, hogy ilyen elsöprő kényszertől és vágyaktól megszabaduljunk?
Most ismét az A.A. tapasztalatából merítünk: akarnunk kell, különben kidőlünk a küzdelemből. Fejlődésünknek ezen a fokán nagy nyomás és kényszer alatt állunk, hogy helyesen cselekedjünk. Választani kényszerülünk a próbálkozással járó gyötrelem és a biztos bűnhődés között, ami osztályrészünk, ha nem próbálkozunk. Ezeket a kezdő lépésket kelletlenül, de mégis megtesszük. Még nem lehet nagyon jó véleményünk az alázatról mint kívánatos erényről, de igenis felismerjük, hogy életben maradásunkhoz nélkülözhetetlen.
Amikor aztán bátran szembenéztünk egyes hibáinkkal, azokat megvitattuk másokkal és hajlandóságot mutattunk arra, hogy megszabaduljunk tőlük, véleményünk az alázatról kezdett megváltozni. Ezen a ponton már valószínűleg valami megkönnyebbülést tapasztaltunk legpusztítóbb fogyatékosságaink súlyától. Vannak pillanataink, amikor igazi lelki békéhez hasonló érzés tölt el bennünket. Azok számára, akik eddig csak idegeskedést, lehangoltságot vagy szorongást ismertünk - másszóval mindnyájunk számára -, ez az újonnan felfedezett béke felbecsülhetetlen ajándék.
Valami újat nyertünk. Amíg az alázatot eddig úgy láttuk, mint amit erőszakkal tömnek belénk, most tápláló eledelnek tekintjük, amely képes lelki békét nyújtani.
[12 Lépés és 12 Hagyomány, 74-75. old.]
Lépéskönyv - 7. Lépés
(részlet) - V.
Az alázatról való kedvezőbb felfogásunk egy másik forradalmi változást indít el szemléletünkben. Szemünk megnyílik annak meglátására, hogy milyen értékek származtak énünk fájdalmas megcsapolásából. Ez idáig életünk jobbára abból állt, hogy menekültünk a fájdalomtól és problémáktól. Futottunk előlük, mint a pestistől. A szenvedésről tudni sem akartunk. A pohárban találtunk menekvést és ott véltük a megoldást. Jellemépítés szenvedés által a szenteknek való. Minket hidegen hagyott.
Aztán az A.A.-ban szemünk és fülünk kinyílt. Mindenfelé azt láttunk, hogy a kudarc és nyomor negatívuma értékké vált az alázat révén. Történetet történet után hallottunk: hogyan fakasztott az alázat erőt a gyöngeségből. Minden esetben a fájdalom volt az új életbe való belépés ára. De ez a belépődíj várakozáson felül kamatozott. Alázatot eredményezett, amiről hamarosan felfedeztük, hogy a fájdalom gyógyírja. Egyre kevesebb fájdalmat éreztünk és jobban kívántuk az alázatot, mint valaha.
Amint egyre többet tanultunk az alázatról, a legalapvetőbb eredmény az volt, hogy Istenről való nézetünk megváltozott. Így volt ez, akár hívők, akár nem-hívők voltunk. Kezdtük feladni azt az álláspontot, hogy Isten valamiféle mentőorvos, akit csak kényszerhelyzetben hívunk. Kezdett eloszlani az a felfogás, hogy magunk éljük életünket, és Isten csak itt-ott segít. Sokan, akik vallásosnak gondoltuk magunkat, ráébredtünk ennek a felfogásnak a korlátoltságára. Nem lévén hajlandók az első helyre tenni Istent, magunkat fosztottuk meg segítségétől. De most a szavak: "Magamtól semmi vagyok. Atyám munkálkodik", ígéretesek és jelentősek lettek.
Láttuk, nem kell véresre verődni, hogy az élet belénk súlykolja az alázatot. Jöhet úgy is, hogy érte nyúlunk, de jöhet lankadatlan szenvedés árán is. Életünk fordulópontja volt, amikor azért kezdtük keresni az alázatot, mert akartuk, nem azért, mert abszolút szükséges. Ekkor kezdtük megérteni a Hetedik
Lépés horderejét: "Alázatosan kértük Őt, fogyatékosságaink felszámolására."
[12 Lépés és 12 Hagyomány, 75-77. old.]
Lépéskönyv - 7. Lépés
(részlet) - VI.
Ahogy a Hetedik Lépés megtételéhez közeledünk, jó lesz, ha mi A.A.-tagok, még egyszer megvizsgáljuk, hogy melyek alapvető céljaink. Mindnyájan békében szeretnénk élni önmagunkkal és embertársainkkal. Biztonságot szeretnénk afelől, hogy Isten kegyelme megadhatja azt, amit magunktól képtelenek vagyunk elérni. Láttuk, hogy jellemhibáink, amelyek rövidlátó és méltatlan vágyakra alapulnak, csak akadályok célunk elérésében. Most már világosan látjuk, hogy ésszerűtlen követelésekkel léptünk fel önmagunkkal, másokkal és Istennel szemben.
Hibáink fő mozgatója az önközpontú félelem volt - elsősorban attól féltünk, hogy elveszítünk valamit, amit magunkénak tudtunk; vagy nem tudunk elérni valamit, amit követelünk. Életünket kielégítetlen követelésekre alapozva, állandó forrongásban és csalódottságban éltünk. Ezért nem lehetett békességünk addig, amíg meg nem találtuk a módját, hogy igényeinket csökkentsük. A követelés és egyszerű kérelem közötti különbség mindenki előtt nyilvánvaló.
A Hetedik Lépés az, amikor változtatunk magatartásunkon.
Ez a lépés teszi lehetővé, hogy az alázat, mint kalauz segítségével kilépjünk önmagunkból mások és Isten felé. A Hetedik Lépésben a fő hangsúly az alázaton van. Végeredményben ezt mondja: legyünk hajlandók végre megpróbálni, hogy alázat segítségével megszabaduljunk hátralevő fogyatékosságainktól. Hiszen ezt már megtettük, amikor beismertük tehetetlenségünket az alkohollal szemben, és arra a meggyőződésre jutottunk, hogy egy nálunknál felsőbbrendű Erő helyreállíthatja lelki egészségünket.
Ha az alázat ilyen foka képessé tett minket arra, hogy megtaláljuk a kegyelmet, amelynek révén ezt a halálos megszállottságot elűzhetjük, akkor minden bizonnyal életünk bármely problémájának megoldásában hasonló eredményt remélhetünk.
[12 Lépés és 12 Hagyomány, 77-78. old.]
"Alázatosan kértük Őt fogyatékosságaink felszámolására."
(részlet) - I.
Minthogy ez a Lépés kifejezetten az alázattal foglalkozik, fontoljuk meg itt, hogy mi is az alázat és hogy mit jelent számunkra a gyakorlása.
Valóban, a mélyebb alázat elnyerése mind a Tizenkét A.A.-lépés alapvető elve. Hiszen valamelyes alázat nélkül az alkoholista egyáltalán nem maradhat józan. Szinte minden A.A.-tag azt tapasztalta, ha ebből az értékes tulajdonságból nem tesz szert sokkal többre, mint amennyi a puszta józansághoz szükséges, igazi boldogságra nincs sok esélye. Nélküle nem képes céltudatosan és hasznosan élni, vagy viszontagságok idején olyan erős hittel rendelkezni, hogy minden szükséghelyzettel szembenézhessen.
Az alázatnak - mint fogalomnak és eszmének - rossz hangzása van manapság. Nemcsak hogy sokan félreértik az eszmét, de maga a szó is gyakran utálatnak örvend. Sok embernek halvány fogalma sincs az alázatról, mint életstílusról. Mindennapi beszédünk és olvasmányaink főként az emberi teljesítményekre való büszkeséggel vannak tele. [...]
Bizonyára egyetlen alkoholista sem kívánja becsmérelni az anyagi vívmányokat - kiváltképp nem A.A.-tag. Nem szándékozunk vitába szállni azokkal sem, akik szenvedélyesen ragaszkodnak ahhoz a hithez, hogy az élet fő célja alapvető ösztöneink kielégítésében áll. Abban viszont bizonyosak vagyunk, hogy ezeket az elveket követve az emberiség egyetlen csoportja sem jutott nagyobb kátyúba, mint az alkoholisták. Évezredeken át több biztonságot, több presztízst és több gyengédséget követeltünk, mint ami járt nekünk. Amikor sikert arattunk, ittunk, hogy még nagyobb dolgokról álmodjunk. Amikor reményeink - akár részlegesen is - meghiúsultak, ittunk, hogy felejtsünk. Soha nem volt elég abból, amiről azt gondoltuk, hogy szükségünk van rá.
Mindebben a sokszor jóindulatú igyekezetben bénító súlyként nehezedett ránk az alázat hiánya. Nem láttuk szükségét, hogy a jellemépítés és a lelki értékek legyenek az elsők, és hogy az élet igazi célja nem az anyagi kielégülés. Jellemző volt ránk, hogy mindent megtettünk a cél és az eszközök összekeverésére. Ahelyett, hogy fizikai vágyaink kielégítését eszköznek tekintettük volna, ami révén emberi lényként funkcionálhatunk, életünk céljának és értelmének tettük meg.
[12 Lépés és 12 Hagyomány, 71-72. old.]
Lépéskönyv - 7. Lépés
(részlet) - II.
Igaz, legtöbben hittünk abban, hogy kívánatos az erős jellem, de csak azért, mert vágyaink beteljesüléséhez szükséges. Ha kellő őszinteséget és erkölcsösséget mutatunk kifelé, nagyobb eshetőségünk van elérni, amit akarunk. De amikor jellem és kényelem között kellett választanunk, a jellemépítés elveszett a boldogsághajhászással felvert por ködében. Ritkán tekintettük a jellemépítést önmagában kívánatosnak, amire attól függetlenül szeretnénk törekedni, hogy ösztöneinket kielégítjük vagy nem. Soha nem gondoltunk arra, hogy a tisztességet, a türelmet, az ember és Isten igaz szeretetét a mindennapi életünk alapjává tegyük.
A maradandó értékekhez való kötöttség hiányának - ami tulajdonképpen életünk igaz célja iránti vakság - még egy rossz következménye volt. Amíg meg voltunk győződve arról, hogy kizárólag saját erőnkre és intelligenciánkra támaszkodva élhetünk, addig egy Felsőbbrendű Erőbe vetett gyümölcsöző hit elérése lehetetlen volt. Ez igaz volt akkor is, ha hittünk Isten létezésében. Lehetett őszinte vallásos hitünk, de meddő maradt, mert Istent próbáltunk játszani. Amíg az önmagunkra való támaszkodást tettük az első helyre, a Felsőbbrendű Erőre való hamisítatlan hagyatkozásról szó sem lehetett. Hiányzott az alázat alapvető követelménye: a vágy, hogy Isten akaratát megismerjük és teljesítsük.
[12 Lépés és 12 Hagyomány, 73. old.]
Lépéskönyv - 7. Lépés
(részlet) - III.
Egy új perspektíva elérése számunkra hihetetlenül fájdalmasnak látszott. Csak ismételt megaláztatások kényszerítettek arra, hogy valami alázatot tanuljunk. Csak egy hosszú út végén - amelyet folyamatosan kurdarcok, megaláztatások és önteltségünk összeomlása jelzett - kezdtük érezni, hogy az alázat több, mint csúszó-mászó kétségbeesés. Az A.A.-ban minden új tag hallja, és hamarosan maga is rájön, hogy tehetetlenségünk alázatos elismerése az alkohollal szemben az első lépés e bénító kelepcéből való szabadulás felé.
Így történt, hogy életünkben először ismertük fel az alázat szükségességét. De ez csupán a kezdet kezdete. Az, hogy lerázzuk az alázattól való iszonyodást, felismerjük, hogy az alázat az emberi szellem felszabadításához vezet, hogy készek legyünk erőfeszítésre az alázat elérésére - mint ami önmagában kívánatos -, legtöbbünknek hosszú-hosszú időt igényelt. Egy életirányt, amely önkeresésre volt beállítva, nem lehet egyszerre megváltoztatni. Kezdetben lépten-nyomon lázadás veszélye fenyeget.
Amikor végre minden fenntartás nélkül beismerjük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben, szabadabban lélegezhetünk és mondhatjuk: "No, hál'Istennek, ennek vége! Soha nem kell ezen újra keresztülmennem!" Később megtanuljuk, gyakran legnagyobb megdöbbenésünkre , hogy ez csak az első mérföldkő az új úton.
[12 Lépés és 12 Hagyomány, 74. old.]
Lépéskönyv - 7. Lépés
(részlet) - IV.
Még mindig a szükségtől ösztönözve, vonakodva ugyan, de sorra kell vennünk azokat a súlyos jellemhibákat, amelyek eredetileg italozásra vezettek minket. Ezekkel a fogyatékosságokkal foglalkoznunk kell, nehogy visszaessünk az alkoholizmusba. Szeretnénk megszabadulni egyes hibáinktól, de ez bizonyos esetekben lehetetlennek tűnik, és meghátrálunk. Más hibákhoz is - bár lelki egyensúlyunkat éppen annyira zavarják - szenvedélyesen ragaszkodunk, mert örömünket találjuk bennük. Hogyan leszünk képesek elég elszántságot és készséget összeszedni, hogy ilyen elsöprő kényszertől és vágyaktól megszabaduljunk?
Most ismét az A.A. tapasztalatából merítünk: akarnunk kell, különben kidőlünk a küzdelemből. Fejlődésünknek ezen a fokán nagy nyomás és kényszer alatt állunk, hogy helyesen cselekedjünk. Választani kényszerülünk a próbálkozással járó gyötrelem és a biztos bűnhődés között, ami osztályrészünk, ha nem próbálkozunk. Ezeket a kezdő lépésket kelletlenül, de mégis megtesszük. Még nem lehet nagyon jó véleményünk az alázatról mint kívánatos erényről, de igenis felismerjük, hogy életben maradásunkhoz nélkülözhetetlen.
Amikor aztán bátran szembenéztünk egyes hibáinkkal, azokat megvitattuk másokkal és hajlandóságot mutattunk arra, hogy megszabaduljunk tőlük, véleményünk az alázatról kezdett megváltozni. Ezen a ponton már valószínűleg valami megkönnyebbülést tapasztaltunk legpusztítóbb fogyatékosságaink súlyától. Vannak pillanataink, amikor igazi lelki békéhez hasonló érzés tölt el bennünket. Azok számára, akik eddig csak idegeskedést, lehangoltságot vagy szorongást ismertünk - másszóval mindnyájunk számára -, ez az újonnan felfedezett béke felbecsülhetetlen ajándék.
Valami újat nyertünk. Amíg az alázatot eddig úgy láttuk, mint amit erőszakkal tömnek belénk, most tápláló eledelnek tekintjük, amely képes lelki békét nyújtani.
[12 Lépés és 12 Hagyomány, 74-75. old.]
Lépéskönyv - 7. Lépés
(részlet) - V.
Az alázatról való kedvezőbb felfogásunk egy másik forradalmi változást indít el szemléletünkben. Szemünk megnyílik annak meglátására, hogy milyen értékek származtak énünk fájdalmas megcsapolásából. Ez idáig életünk jobbára abból állt, hogy menekültünk a fájdalomtól és problémáktól. Futottunk előlük, mint a pestistől. A szenvedésről tudni sem akartunk. A pohárban találtunk menekvést és ott véltük a megoldást. Jellemépítés szenvedés által a szenteknek való. Minket hidegen hagyott.
Aztán az A.A.-ban szemünk és fülünk kinyílt. Mindenfelé azt láttunk, hogy a kudarc és nyomor negatívuma értékké vált az alázat révén. Történetet történet után hallottunk: hogyan fakasztott az alázat erőt a gyöngeségből. Minden esetben a fájdalom volt az új életbe való belépés ára. De ez a belépődíj várakozáson felül kamatozott. Alázatot eredményezett, amiről hamarosan felfedeztük, hogy a fájdalom gyógyírja. Egyre kevesebb fájdalmat éreztünk és jobban kívántuk az alázatot, mint valaha.
Amint egyre többet tanultunk az alázatról, a legalapvetőbb eredmény az volt, hogy Istenről való nézetünk megváltozott. Így volt ez, akár hívők, akár nem-hívők voltunk. Kezdtük feladni azt az álláspontot, hogy Isten valamiféle mentőorvos, akit csak kényszerhelyzetben hívunk. Kezdett eloszlani az a felfogás, hogy magunk éljük életünket, és Isten csak itt-ott segít. Sokan, akik vallásosnak gondoltuk magunkat, ráébredtünk ennek a felfogásnak a korlátoltságára. Nem lévén hajlandók az első helyre tenni Istent, magunkat fosztottuk meg segítségétől. De most a szavak: "Magamtól semmi vagyok. Atyám munkálkodik", ígéretesek és jelentősek lettek.
Láttuk, nem kell véresre verődni, hogy az élet belénk súlykolja az alázatot. Jöhet úgy is, hogy érte nyúlunk, de jöhet lankadatlan szenvedés árán is. Életünk fordulópontja volt, amikor azért kezdtük keresni az alázatot, mert akartuk, nem azért, mert abszolút szükséges. Ekkor kezdtük megérteni a Hetedik
Lépés horderejét: "Alázatosan kértük Őt, fogyatékosságaink felszámolására."
[12 Lépés és 12 Hagyomány, 75-77. old.]
Lépéskönyv - 7. Lépés
(részlet) - VI.
Ahogy a Hetedik Lépés megtételéhez közeledünk, jó lesz, ha mi A.A.-tagok, még egyszer megvizsgáljuk, hogy melyek alapvető céljaink. Mindnyájan békében szeretnénk élni önmagunkkal és embertársainkkal. Biztonságot szeretnénk afelől, hogy Isten kegyelme megadhatja azt, amit magunktól képtelenek vagyunk elérni. Láttuk, hogy jellemhibáink, amelyek rövidlátó és méltatlan vágyakra alapulnak, csak akadályok célunk elérésében. Most már világosan látjuk, hogy ésszerűtlen követelésekkel léptünk fel önmagunkkal, másokkal és Istennel szemben.
Hibáink fő mozgatója az önközpontú félelem volt - elsősorban attól féltünk, hogy elveszítünk valamit, amit magunkénak tudtunk; vagy nem tudunk elérni valamit, amit követelünk. Életünket kielégítetlen követelésekre alapozva, állandó forrongásban és csalódottságban éltünk. Ezért nem lehetett békességünk addig, amíg meg nem találtuk a módját, hogy igényeinket csökkentsük. A követelés és egyszerű kérelem közötti különbség mindenki előtt nyilvánvaló.
A Hetedik Lépés az, amikor változtatunk magatartásunkon.
Ez a lépés teszi lehetővé, hogy az alázat, mint kalauz segítségével kilépjünk önmagunkból mások és Isten felé. A Hetedik Lépésben a fő hangsúly az alázaton van. Végeredményben ezt mondja: legyünk hajlandók végre megpróbálni, hogy alázat segítségével megszabaduljunk hátralevő fogyatékosságainktól. Hiszen ezt már megtettük, amikor beismertük tehetetlenségünket az alkohollal szemben, és arra a meggyőződésre jutottunk, hogy egy nálunknál felsőbbrendű Erő helyreállíthatja lelki egészségünket.
Ha az alázat ilyen foka képessé tett minket arra, hogy megtaláljuk a kegyelmet, amelynek révén ezt a halálos megszállottságot elűzhetjük, akkor minden bizonnyal életünk bármely problémájának megoldásában hasonló eredményt remélhetünk.
[12 Lépés és 12 Hagyomány, 77-78. old.]
